Ridley Scott 2023-as Napoleon című filmje sajátos és rendhagyó képet fest az egykori nagy hadvezérről és francia császárról. Az alkotás azonban nem kevés történelmi hiteltelenséget is tartalmaz sajnos.

A film tárgyi tévedései közül néhány

Részben saját vélemény, részben Lenthár Balázs cikke - hvg november 23. cikke alapján.

• A párizsi tüntető tömeg, akiket Napóleon ágyúkkal (kartács tűzzel) lövet a film elején nem fegyvertelenül támadt, nagyon is voltak tűzfegyvereik.
  
• Az 1796-os itáliai hadjárat alapozta meg Napóleon elismertségét a hadseregben, ám ezt a rendezés meg sem említi. Kimaradt a híres marengói csata is 1800-ból, miként az egész itáliai front.
• Napóleon nem felesége hűtlensége okán tér haza Egyiptomból, hanem mert az itáliai fronthelyzet annyira megromlik, hogy veszélyben érzi saját korábbi győzelmeit és hódításait, amit helyre akar hozni.
• A hatalomátvétel nem egészen úgy zajlott, ahogyan a film bemutatja: valójában Napóleon azt nagyon is jól előkészítette: az 500-ak szétkergetése előtt megszerezte két kulcs-ember, Fouché rendőrminiszter és Talleyrand külügyminiszter támogatását is.
• Az austerlitzi csatában nem fulladtak ezrek a jégbe, valójában elenyésző számú volt az ilyen áldozat (lásd: John Holland Rose kutatásai) és nem ezen múlt a francia győzelem illetve osztrák vereség.
  
• Kimarad a filmből két kulcsfontosságú tábornok: Joachim Murat és Michel Ney, akik jelentős mértékben alakították Napóleon sorsát. Az előbbi részese volt hatalomra kerülésének, az utóbbi egy nagyon rossz döntésével fő okozója volt annak hogy Napóleon elvesztette a legvégső csatáját Waterloonál.
• Kimarad a filmből a napóleoni háborúk talán legfontosabb csatája az 1813-as lipcsei csata (a népek csatája), noha igazából ez az első igazán megrendítő veresége a császárnak.
• A filmbeli két főszereplő (Phoenix és Kirby kisasszony között) 14 év a korkülönbség Phoenix javára, ám a valóságban a nő volt idősebb kerek 6 esztendővel.
• Josephine nem csupán a véletlennek köszönhetően lesz súlyos beteg 1814 májusában, hanem mert Napóleon elbai tartózkodása alatt komolyan megfázik egy párizsi bálon, amikor I. Sándor cárral sétálgat (és flörtöl) órákon keresztül a szabadban, alig felöltözve.

A hidegháború lezárulása óta több biztonságpolitikai korszak váltotta egymást és úgy tűnik, most egy újabb nagy átrendeződés hajnalán vagyunk. Az Egyesült Államok legfőbb ellensége Oroszország mellett Kína lett, de megmaradtak a régi ellenlábasok is, mint Irán és Észak-Korea. 

Jelenleg a világ TOP 10 katonai nagyhatalma (a globalfirepower. com szerint): USA, Kína, Oroszország, India, Japán, Dél-Korea, Franciaország, Egyesült Királyság, Egyiptom és Brazília. Egymás felé, egymással kapcsolatban kialakult diplomáciai viszonyaik nagyban befolyásolják a nemzetközi biztonságpolitikai helyzetet. Ebbe jelentős beleszólása van még a 10. helyről éppen csak leszorult Törökországnak, a 14. helyen álló Iránnak, a 25. helyezett Észak-Koreának és a sorban 18. helyen álló Izraelnek is (nem beszélve a 15. helyre szorult, ám atomhatalomnak tekinthető Pakisztánról és a 17. helyezett, de haderőfejlesztések terén harmadik legtöbbet költő Szaúd-Arábiáról).

A világ legerősebb hadseregei (forrás: mapsofworld.com)

Az új biztonságpolitikai korszak egyik legmarkánsabb eleme mégis a kinai - amerikai nagyhatalmi versengés (és szembenállás), mely a gazdasági rivalizálás, a Dél-kínai tenger felségvizei és most legújabban a koronavirus-járvány okán lett globális válságtényező. Ezekhez társul a katonai-haditechnikai verseny, ami az utóbbi 4-5 évben szinte minden fegyvernemnél megfigyelhető. 

A kínaiak 2019 decemberében állították hadrendbe második repülőgép-hordozójukat, mely a Sangtung (Shandong) nevet kapta és amely bár nem atom-meghajtású - illetve "csak 55 ezer tonna vízkiszorítású és 40 repülőgépes kapacitással rendelkezik (szemben 100 ezer tonnás, atommeghajtású és jellemzően 80-100 repülős amerikai laposokkal) mégis csak az első, teljes mértékben kínai fejlesztésű - gyártású anyahajó. (A kínaiak első hordozója, a Liaoning a Szovjetunió felbomlása után, Ukrajnától került a kínaiakhoz, még 1998-ban.) A Santgtunggal (és kísérőhajóival, melyek együttesen egy teljes csapásmérő egységet alkotnak) Kína lett a világ második legnagyobb haditengerészeti flottájának birtokosa. Egyelőre még így is messze elmaradnak az amerikaiaktól, akik 12 atommeghajtású repülőgép hordozót tartanak hadrendben (és még kettőt építenek), azért a kínai haditengerészet gyors fejlődése tagadhatatlan. 

A kínaiak új repülőgéphordozója, a Shandong (forrás: nationalinterest.org)

Sorrendben harmadik az orosz flotta, mely ugyan egyetlen repülőgép-hordozóval büszkélkedhet csupán (a hagyományos meghajtású, 43 ezer tonnás, 30 repülős Kuznyeczov admirálissal), ám mellette az oroszoknak még van két csatacirkálójuk, 4 fregattjuk és 12 modernnek tekinthető, atommeghajtású tengeralattjárójuk is. (Figyelemreméltó egyébként még a japán, francia illetve brit haditengerészet is. Az angolok éppen idén helyeznek hadrendbe két hagyományos meghajtású hordozót, a HMS Queen Elizabeth -et és a HMS Prince of Walest.)

Ami a kínai - amerikai katonai-tudományos rivalizálás egyéb területeit illeti: óriási a vetélkedés az űrkutatás terén (mind a kínaiak, mind az amerikaiak idén nyáron indítottak saját Mars-kutató egységeket a Vörös bolygóra), illetve a vadászgép-fejlesztésekben, ahol mindkét ország épp saját, hatodik generációs vadászgépén dolgozik. Az amerikaiak az F-35 Lightning II. után új vadászukra irányoznának elő évi egy milliárd dollárt (ha a kongresszusuk jóváhagyja) és  B-21 Raider elnevezésű új lopakodó-bombázójuk gyártására készülnek. A kínaiaknál egyelőre az ötödik generációs J-20 a csúcs, de nagy erőkkel folyik náluk is a hatodik generációs új vadásztípus fejlesztése. A vadászgépek számát illetően Kína szintén ezüstérmes (1232 db vadászgéppel), megelőzve az oroszokat (akiknek 873 db vadászuk van). (A további sorrend: India, Észak-Korea, Dél-Korea, Pakisztán.)

Az új biztonságpolitikai korszak tehát elsősorban a kínai - amerikai fegyverkezési versenyről szól, melyhez a Putyin által erőltetett orosz nagyhatalmi politizálás (és hadiipari fejlesztés) is hozzáadódik, illetve a Közel-Keleten - Afrikában zajló proxyháborúk sora, a szíriai, iraki, líbiai harcok, melyekben a mögöttes nagyhatalmak érvényesítik érdekeiket és tesztelik új fejlesztésű fegyverrendszereiket.

Fegyveres konfliktusok, háborúk 2020-ban (forrás: statista.com)

Sajátosan kapcsolódik az említettekhez Irán és Törökország, mely országok egyértelműen világhatalmi babérokra törnek: Irán saját atomprogramot vezetve (a síita államok vezetőjeként), Törökország pedig jelentős Közel-keleti (sőt afrikai [líbiai]) befolyást kialakítva. A rövid és középtávú jövő több területen is tartogat érdekes kérdéseket: az egyik, hogy hová fajul majd a kínai - amerikai viszály, a második, hogy az amerikai elnökválasztás közeledtével (és annak novemberi lezárulásával [bármilyen eredmény is szülessen] mennyit változik Amerika viszonya azokkal az országokkal, akikkel jelenleg feszült a kapcsolata, így Oroszországgal, Kínával, Iránnal, Észak-Koreával; harmadik kérdés: milyen irányba mozgatja a biztonságpolitikai helyzetet a három új válságjelenség (járvány, migráció, terrorizmus) és végül: valódi megbékélést hoz e a Közel-Keleten az arab államok és Izrael változni látszó kapcsolata.

Felhasznált anyagok:

• Globalfirepower.com - Military Strength Ranking

 ***

2020.09.25.17:42

Napjainkra a Föld szinte minden talpalatnyi területét és régióját felfedeztük már, sőt a természeti kincsekben gazdag részek kiaknázása is nagyban zajlik. Ugyanakkor vannak még mindig olyan övezetek, ahol maradtak kiaknázatlan források. Ilyen az Arktisz is, azaz az Északi-sarkvidék régiója. Ez a terület két szempontból is érdekes az emberiség számára: egyrészt a jövő nagy kereskedelmi útvonalát jelenti Európa és Ázsia között, másrészt bizonyos becslések szerint - például a U.S. Geological Survey (USGS) felmérése alapján - óriási mennyiségű kőolajat, földgázt és nemesfémet rejt a vidék. Ha konkrét számokat nézünk, az USGS szerint 90 milliárd hordó kőolaj (a Föld olajkészletének 13% -a) és 44 milliárd hordó cseppfolyós földgáz található itt, nem beszélve a felmérhetetlen mennyiségű aranyról, platináról, vasról, urániumról, ólomról és cinkről. Ha mint új útvonalat nézzük: majdnem 10 ezer kilométerrel rövidítené le a távolságot például Vlagyivosztok és Szentpétervár között.

A Dél-Korea - Japán - Kína gazdasági övezet és Nyugat-Európa közti tengeri kereskedelem jelenleg a Malakkai és Szuezi szorosokon keresztül bonyolódik, hatalmas kerülővel. Ez a hagyományos útvonal 20-23 ezer km hosszú (attól függően, hogy melyik európai városba vezet), míg a Jeges-tengeren keresztül csupán 14 ezer km lenne.

Az északi útvonal azonban nem egyetlen lehetséges hajózási nyomvonalat takar, valójában itt három lehetőség nyílik a tranzit-forgalom lebonyolítására. Az első, az úgynevezett Északnyugati átjáró (Northwest Passage), melyet a XVI. század óta kerestek a felfedezők és amely ma is bizonyos mértékű hajóforgalomnak biztosít útvonalat Amerika keleti és nyugati partja között. A második az úgynevezett Északkeleti átjáró (Northeast Passage), mely Oroszország északi, Jeges-tengeren keresztülvivő útvonala a Csendes-óceán és Észak-Európa között. Ez kevésbé ismert és kevésbé nagy múltra tekint vissza, viszont az elkövetkező évtizedekben jóval nagyobb jelentőségre fog szert tenni, mint említett társa. Végül a harmadik nyomvonal, az Északi sarkot megközelítő legrövidebb hosszúságú Transzpoláris útvonal. [A három útvonalat lenti térképünk baloldali része szemlélteti.]

Ha mindhármat megvizsgáljuk kiderül, hogy a Transzpoláris és az Északkeleti tart számot a legnagyobb nemzetközi érdeklődésre, hajózhatósága és rövidsége miatt. Az utóbbi orosz felségvizeken visz végig, Oroszország partjai és kikötői mentén, míg az előbbi kikerüli az orosz vizeket. (Ez sok ország számára előnyösebb.) Az Északkeleti útvonal jelenleg csak a nyári időszakban (alig egy-másfél hónapig) hajózható, viszont speciális jégtörőkkel akár egész évben. Ami a jövőt illeti: a tudósok és kutatók szerint 10-15 év múlva az általános felmelegedés miatt akár 2-4 hónapos hajózási időszakok is elképzelhetőek lesznek, viszont kritikus része a Tajmir-félszigettől keletre található szakasz még akkor is okozhat majd nehézségeket.

Az útvonalak országai 1996-ban saját tárgyalási platformot hoztak létre, ez az Északi-sarkvidéki Tanács, melynek tagjai: Kanada, Oroszország, USA mellett több kisebb állam is, így Dánia (Grönland miatt), Finnország, Izland, Svédország és Norvégia. Kína nem állandó tag, csupán megfigyelői státuszt birtokol (azt is csak 2013 óta), pedig óriási mértékben érdeklődik az északi útvonal-lehetőségek iránt. A hatalmas távol-keleti ország gazdasága nagyon nagy mértékben a Perzsa-öbölből kiinduló olajtól és gáztól függ. Ráadásul Európával való kereskedelme jelenleg a sokkal hosszabb, Szuezen áthúzódó hosszabb úton zajlik, melyet 35 napig tesznek meg tankerjei, viszont az északi útvonalon ez a szállítási idő 22 napra rövidülne.

A kínaiak ezért jelentős mértékű együttműködést folytatnak Oroszországgal az Északkeleti átjáró infrastrukturális megújítása és közös használata érdekében. Moszkva 2030-ig közel 30 milliárd dollárt tervez költeni az északi útvonalon található kikötők és városok modernizálására, illetve jégtörő hajóállományának bővítésére. Nemrégiben, 2019 május 25-én bocsátották ünnepélyesen vízre az oroszok a legújabb és legmodernebb jégtörőjüket az atommeghajtású, 33 ezer tonnás, 173 méter hosszú Uralt, mely 3 méter vastagságú jégmezőn is képes utat törni.

Az Ural vízre bocsátása Szentpéterváron

Jégtörő hajók terén egyébként Oroszország abszolút élenjáró: összesen 46 ilyen típusú vizi járműje rója a tengereket és az utána következő 13 országnak együttvéve sincs ennyi. Egyébként a jégtörők listáján Kanada követi 7 üzemben lévő, két építés alatt álló és 5 tervezés alatti hajóval.

Oroszország úgy tűnik jó érzékkel méri fel az északi, jeges-tengeri útvonal jövőbeni kiemelt jelentőségét. A kínaik pénzéből, saját tervek alapján és a meglévő városok-kikötők fejlesztésével néhány évtizeden belül a Föld legfontosabb hajózási útvonalának (egy új selyemútnak) lehet birtokosa. Kérdés azonban, hogy a nagy versenytársak, főleg az USA mennyire fogadják majd el az orosz monopolhelyzetet. A másik két útvonal innovációja ezen okból szintén a jövő nagy beruházási célterülete lehet. 

A fenti térképeken látható Jeges-tenger hatalmas, 14 millió km2 -es területe a következő évtizedek talán legfontosabb övezete lesz. Kiterjedtsége miatt gyakran a Föld negyedik óceánjaként is emlegetik (az angol nyelvű terminológiában sok helyen "Arctic Ocean" -ként szerepel). Összehasonlításul a Földközi-tenger teljes területe a Jeges-tengernek csak ötöde, 2,5 millió km2. Annyi mindenesetre bizonyos: a világ nagyhatalmainak "versenyfutása" megkezdődött az Arktisz kiaknázásáért.

***

2019.06.28.(19:10) 

Donald Trump gyakori média-megjelenései, nagyon vegyesen megítélt döntései és vitatható bel- illetve külpolitikája ráirányítják a figyelmet az eddigi amerikai elnökök értékelésére is. Trump rövidlátó, sőt korlátoltan ostoba klimapolitikája (melynek "megkoronázása" volt 2017-ben az USA kiléptetése a nemzetközi klimavédelmi-egyezményből) valamint felelőtlen külpolitikája (pl.: az Iránnal zajló, lassan háborúvá fajuló viszálya)  illetve számtalan amatőr húzása felvetik a kérdést: vajon kik voltak eddig azok, akik Trumphoz hasonlóan a leginkább kérdéses "ítéletet" kaptak az utókortól? 

Az 1783-ban létrejött Amerikai Egyesült Államok eddigi 236 éves történelme alatt összesen 45 elnököt választott, melyek közül 26 konzervatív - republikánus, 19 pedig demokrata támogatással töltötte ki ciklusát. A két párt politikai "váltógazdaságban", azaz egymást váltva igazgatja Amerikát. A demokraták szimbóluma majdnem 200 éve már a szamár, mert 1828-ban, Andrew Jackson konok, makacs és erőszakos természetével (melyet már választási kampányában is megmutatott) kivívta, hogy a "jackass" (hím szamár) gúnynévvel illessék, később pedig az USA hetedik elnökeként, pártját népszerűsítve ezt a kifejezést kiterjesztették minden demokratára. Ami a republikánusokat illeti: pártjuk jelképe 1861 óta az elefánt, mely szimbólum a polgárháború kezdetén alakult ki, amikor Lincoln az északiak előretörését egy elefánthoz hasonlította. (Némi magyarázat ehhez: a polgárháború idején az északi jenkik jellemzően republikánusok, a déli rabszolgatartók pedig jellemzően demokraták voltak.) A kutatások és felmérések szerint a republikánusokat leginkább a módosabb felsőközép-osztálybeli, protestáns, fehér amerikaiak támogatják, illetve a konzervatív felfogásúak, nacionalisták, nagytőkések, fegyvergyárosok és a hagyományos értékeket vallók. (Vannak felmérések, melyek szerint a fegyveres testületek tagjai: katonák, rendőrök is inkább republikánus szavazók.) Velük szemben a demokratákra voksolnak az alsóbb rétegek - szegények többsége, a színes-bőrűek, spanyol ajkúak, katolikusok, pacifisták és másságot elfogadók.

Ami magukat az elnököket illeti: ugyanúgy csoportosíthatóak, ahogyan az USA története is szakaszokra bontható, vagyis az 1783 és 1861 közti időszak elnökei például a kialakulás korának amerikai vezetői voltak: Washington, Adams, Jefferson, Madison, Monroe, Adams, Jackson, Van Buren, Harrison, Tyler, Filmore, Pierce és Buchanan. Ők még az indiánok elleni harcokkal, az angol visszatérési kísérletek elhárításával és az egyes államok kialakulásával (frontier felszámolásával) voltak elfoglalva. A második korszakot a polgárháború és az azt követő rekonstrukció (északi rendteremtés) republikánusai alkotják (1861-1885): Lincoln, Johnson, Grant, Hayes, Garfield és Arthur (a legpusztítóbb indián háborúkkal az 1870-es években), a harmadik korszakot pedig a "vadkapitalizmus" és bevándorlás elnökei, 1885 és 1901 között: Cleveland, Harrison, újra Cleve land és McKinley. Aztán Theodore Roosevelt megjelenésével 1901-től megkezdődött az USA nagyhatalmi korszaka. Roosevelt, Taft és Wilson az első világháború előtti években, majd a harcok alatt egyértelművé tették a világ számára, hogy az USA minden téren (gazdaságilag és katonailag is) a Föld élvonalába tartozik. A két világháború közt, az izolacionizmus évtizedeiben, Harding Coolidge és Hoover alatt  (1921-1933) Amerika a belső gondjaival - pl. alkoholtilalommal, a terjeszkedő maffiával és a világválsággal - volt elfoglalva. Aztán jött Franklin D. Roosevelt, aki a New Deal révén felszámolta  a válságot és megnyerte a második világháborút (természetesen az oroszokkal és britekkel együtt). A hidegháború korszaka aztán 1946 és 1989 között 8 elnök ciklust hozott, az ide tartozó vezetők a lehető legvegyesebb sikerességűek - Truman, Eisenhower, Kennedy, Johnson, Nixon, Ford, Carter és Reagan - mind ezer szempont alapján értékelhetőek. Az utolsó 5 elnök már napjaink problémáival - terrorizmus, globális gondok, klímahelyzet ... stb - foglalkozott, ők: Bush, Clinton, Bush, Obama és Trump. [link]

A kérdés tehát a következő: a felsorolt 45 amerikai elnök közül kik voltak sikertelenek illetve ártalmasak a világra kártékonyak?

5. Ulysses S. Grant (elnöki ciklusa: 1869-1877)

A”minden idők ötödik legrosszabb amerikai elnöke” címen ketten is osztoznak, egyikük, az 1869 és 1877 közt hivatalban lévő, polgárháborús hős, Ulysses S. Grant. A négy gyermekes, katonai karrierje előtt vállalkozóként élő, de minden vállalkozását csődbe juttató tábornok, katonatisztnek kiváló volt, ám elnöknek csapnivaló teljesítményt nyújtott. A polgárháborús harcok végén a déliek főparancsnoka, Robert E Lee tábornok, Grant előtt tette le a fegyvert, így az északi parancsnok népszerűsége az egekbe szökött. Ez a népszerűség egészen 1868-ig kitartott és Grantet elnöki székhez juttatta. A hivatali munka és diplomácia azonban nem volt Gratnek való: kormányába szakpolitikusok helyett barátokat, rokonokat hívott, akik aztán mérhetetlenül korruptnak bizonyultak és az ország ügyeinek intézése helyett inkább saját zsebeik megtömésével foglalkoztak. Eközben a legyőzött déli államokban katonai megszállás tartotta fenn a rendet, a felszabadított feketék állandó és büntetlenül hagyott garázdálkodásai mellett. Sajnos Grant az indiánokkal szemben is iszonyú kegyetlenséggel lépet fel: tábornoka, George Armstrong Custer 1875 és 1876 éveiben valóságos „népirtó hadjáratokban” pusztította az őslakosságot és kényszerített minden indián lakos rezervátumokba. Grant végül mértételen szivarozásainak lett áldozata, 63 évesen (1885-ben) nyelvrákban halt meg. Egy szétdúlt, korrumpálódott és délen katonailag rettegésben tartott országot hagyott hátra.

5. Dwight D. Eisenhower (elnöki ciklusa: 1953-1961)

Churchill és Eisenhower a II. világháború alatt

A katonából lett sikertelen elnökök sorát Eisenhower folytatja. A texasi munkáscsaládban nevelkedett, majd hivatásos katonaként karriert csinált és 50 éves korára már tábornokká előlépő Eisenhower az egyik leghíresebb republikánus elnökként vált Amerika történelmének részévé. Mivel a második világháborúban ő vezette (Overlordként) a szövetséges csapatokat Normandiától kezdődően, afféle nemzeti hősként tért haza 1945-ben. Néhány évvel később Henry Cabot Lodge szenátor buzdítására vállalta el, hogy indul az elnökválasztáson, melyet aztán a republikánus párt támogatával meg is nyert 1952-ben. (Köszönhetően annak, hogy részint "Hitler legyőzőjeként" tűnhetett fel, részint pedig, mert megígérte a koreai háború lezárását). A három fő ok, amiért felkerülhetett a legrosszabb amerikai elnökök listájára: a "Mr Vétó" -ként emlegetése, hazánk cserbenhagyása (1956-ban) és a rasszizmus ellen való "lagymatag" fellépése. Ami a vétókat illeti: Ike hat éven keresztül bénította meg a demokrata többségű amerikai kongresszust, mivel összesen 181 alkalommal vétózta meg döntéseiket. Az 56-os magyar forradalom során egyszerűen becsapta a magyarokat azzal, hogy folyamatosan ígérgetett egy katonai segítséget, de végül nem tartotta be szavát. Bár lakossági nyomásra támogatott két polgárjogi törvényt (1957-ben és 1960-ban) valójában nem sokat törődött az 50-es években elharapódzó, túlkapásokkal teli rasszizmus és kommunista-ellenes hisztéria megfékezésével. 

4. Harry Truman (elnöki ciklusa: 1945-1953)

Truman és Roosevelt

A szintén szegény családból származó, alig középiskolai végzettséggel rendelkező, rövidáru-kereskedőből politikussá váló Truman egyike volt az amerikai történelem legsajátosabb figuráinak. Szolgált az első világháborúban (tisztként), majd szenátor lett és 1941-ben a hadügyi termelés kongresszusi bizottságának elnökeként számtalan korrupt vállalkozót leplezett le. (Ez bizonyos fokú népszerűséget hozott számára mind a kongresszusban, mind a szavazók körében.) Végül egyszerűen az ölébe hullott az elnökség, mivel ő lett Roosevelt alelnöke és annak váratlan halálát követően megkapta az elnöki széket is. Bár demokrataként vitte végig ciklusát, inkább tűnt republikánusnak. A legrosszabb amerikai elnökök listájára a Nagaszakira és Hirosimára ledobott atombombákért, a koreai háború megindításáért (1950) és a kommunista-ellenes hisztéria (mccarthyzmus) elharapódzásáért került. Bár ő hozta létre a CIA -t és az 1950-es társadalombiztosítási törvényt (öregségi nyugdíj) összességében inkább a háború, az agresszió és s belső feszültségkeltés fűződik nevéhez. A róla elnevezett és általa meghirdetett Truman-doktrina a teljes nyugati összefogást hirdette meg a szovjet terjeszkedés ellen. A hidegháború első amerikai vezetője a mindenkori 4. legrosszabb amerikai elnök.

3. Donald Trump (elnöki ciklusa: 2017- )

A lista bronzérmese a jelenlegi amerikai elnök, Donald Tump, aki felmenőitől örökölt szálloda- és ingatlan birodalmával (melyet bővíteni is tudott) az USA egyik leggazdagabb üzletembereként vásárolta kaparintotta meg magának az elnökséget. A nemrégiben 73. életévét betöltő és a republikánusok támogatásával hatalomra kerülő Trump talán legnagyobb vétke a bevezetőben is említett nemzetközi klímaegyezmény felmondása, amely mögött az amerikai nagytőke támogatása sejthető, noha az elnök nemzeti érdekként próbálta feltüntetni az egészet. Másik bűne, hogy az előző elnök, Barack Obama rendelkezéseinek egy részét megpróbálta visszavonni és lerombolta a külpolitikában elért eredményeit is, például az Iránnal 2015 nyarán aláírt megegyezést.

Donald Trump és Putyin találkozója

Trump rövidlátó módon, különböző lobbi- és érdekcsoportok befolyása alatt, gyakran John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadó hatásának engedve, nem ritkán pedig önfejűen, senkire sem hallgatva, az objektív szakértőket is mellőzve hozza meg döntéseit. Számtalan intézkedése rombolta Amerika viszonyát a mellette álló szövetségeseivel és önfejű konokságával folyamatosan fenyegeti az érzékeny nemzetközi béke-egyensúlyt. Az USA viszonya évtizedek óta nem volt olyan rossz Oroszországgal és Kínával, mint most.

2. George W. Bush (elnöki ciklusa: 2001-2008)

A 2018-ban még elő elnökök: az idősebb Bush, Obama, W. Bush, Clinton és Carter

Második helyezett az Irak megszállására parancsot adó George W. Bush, aki szöges ellentétben édesapjával, az 1989 és 1993 közt szintén elnökösködő idősebb Bush -sal, egy mindenben alelnökére (Dick Cheney -re) támaszkodó és befolyásolható politikusként lett az USA első embere. A republikánusok kezdetben egységesen támogatták, ám idővel fogyatkozni kezdtek pártolói. Első nagy melléfogása az volt, hogy Irakban egyáltalán nem találtak tömegpusztító fegyvereket, holott korábban a Bush-kabinet biztosra vette azok létezését. (Sőt ezzel indokolta Irak haladéktalan megszállásának szükségességét is.) Később azzal tette magát ellenszenvessé, hogy bizalmi köréhez tartozó vállalkozóknak adta az iraki újjáépítés révén jó bevételeket adó állami szerződéseket. (Jelentős megbízásokat kapott például Cheney alelnök cége, a Halliburton is.) Bush egész ciklusa alatt neokonzervatív tanácsadóinak legszűkebb csoportjára hallgatott és több állami kölcsönt vett fel, mint a korábbi kormányzatok együttvéve. 2004-ben ugyan újraválasztották, ám ezt elsősorban annak köszönhette, hogy az amerikai nép az iraki és afganisztáni háborúk, illetve a terrorizmus elleni harc alatt nem akarta eltávolítani vezetőjét (még ha az a vezető nem is volt éppen rátermett). Bush népszerűsége 2008 őszére alig 20%-ra csökkent, ami az összes korábbi elnök népszerűségét messze alulmúlta.

1. Richard M. Nixon (elnöki ciklusa: 1969-1974)

Az USA történetének egyetlen lemondatott, pontosabban botrány miatt megbukott elnöke: Richard Milhous Nixon. A jogászból lett katonatiszt (a második világháború alatt a haditengerészet hadnagya), majd Eisenhower alelnöke (1953-1960) tapasztalt és profi politikusként indult az ifjú John F. Kennedy ellen 1960-ban az elnökségért. Akkoriban azonban a lendületes és megnyerő, demokrata színekben induló Kennedy még legyőzte a 4 évvel idősebb, de sokkal nehézkesebb (és feleannyira jóképű) alelnököt. Kettejük közt zajlott egyébként a történelem legelső televíziós elnökjelölti vitája 1960 szeptember 26-án, melyet rossz nyelvek szerint Kennedy csupán külsejével és sármjával nyert meg.

Az 1960-as Nixon - Kennedy TV vita

Nyolc évvel később aztán eljött Nixon ideje is: az 1968-as zavargások, tüntetések időszakában sikerült magát a rend és stabilitás emberének beállítani, amivel meg is nyerte a 68-as választásokat. Bár kétségtelenül voltak pozitív hatású intézkedései is - mint az űrprogram sikerre vitele (Neil Armstrong Holdra szállása 1969 július 20-án), a GDP növelése, az adók csökkentés, a SALT-1 fegyverzetcsökkentési megállapodás aláírása és látogatása Pekingben (a kínai - amerikai viszony rendezése) - mégis negatív lett megítélése elsősorban a vietnámi háború elmélyítése, a pénzügyi visszaélésekkel és szabálytalanságokkal teli 72-es kampánya és a botrányos lehallgatási ügye miatt. A Watergate-botrány 1972 nyarán került a nyilvánosság elé, miután kiderült, hogy Nixon emberei lehallgató készüléketet helyeztek el a rivális demokrata párt washingtoni irodaházában, a Watergate épületben. A Washington Post újságírói leleplezték az ügyet, de egy titokzatos belső ember (Deep Throat) is segítette őket. (Róla később derült ki, hogy az FBI elnökhelyettese, Mark Felt volt.) Nixon a vizsgálat alatt akadályozta az igazságszolgáltatást, bizonyítékokat tartott vissza és fedezte embereit. 1974 augusztus 9-én lemondásra kényszerült, mint az USA egyetlen megbuktatott elnöke.

Ennyi a lista; bár mindannyian XX. századi politikusok, jelentőségük meghatározó és felülmúlja a korábbi korok vezetőinek fontosságát. Egy későbbi posztunkban a XVIII - XIX. századi időszak legrosszabb amerikai elnökeiről tervezünk majd írni.

2019.06.25.(19:38)

Ferenc József császár egyike volt a magyar történelem leginkább vegyes megítélésű alakjainak. Az egészen fiatalon, alig 18 évesen trónra kerülő Habsburg-házi császár azzal kezdte uralkodását, hogy leverte az 1848/49-es magyar szabadságharcot és kivégeztette annak aradi vértanúit. Ezt egy neoabszolutista elnyomás követte, majd 18 évvel a szabadságharc leverését követően végre eljött a kiegyezés ideje is (1867). Ekkorra Ferenc József megítélése Magyarországon már javulni kezdett: végre magyar királlyá koronáztuk. 

Azonban az 1850 -es évek elején, alig pár évvel az aradi kivégzéseket követően Ferenc József még gyűlölet tárgyát képezte Magyarországon. Az emberek kitartóan és elszántan követték Deák Ferenc "passzív ellenállás" programját (teljes tétlenséggel és passzivitással "szabotálva" a birodalom működését) és rajongtak az osztrák hatóságokat, csendőrséget kigúnyoló Rózsa Sándorért, akit Ferenc József katonái is csak nagy nehézségek árán tudtak kézre keríteni. (Az alföldi betyár testesítette meg a harcos szembenállást az 1850 -es és 1860 -as években.) A magyar lakosság nem tudta megbocsátani a császárnak és az osztrákoknak a szabadságharc leverését, a sok tízezer bátor magyar katona halálát, Haynau rémuralmát és a magyar önkormányzatiság eltörlését, az országgyűlés feloszlatását.

Ilyen körülmények között akadtak olyanok, akik igazságot kezdtek követelni és bosszúért kiáltottak. Közéjük tartozott egy bizonyos Libényi János is, aki ekkoriban alig volt 21 éves és éppen Bécsben dolgozott szabólegényként. A fiatalember egyébként Csákváron született, de évekig volt szabóinas Aradon, majd Budán. Libényi, miként sokan mások is Bécsben, pontosan tudta, hogy a vele majdnem egykorú (alig 23 éves) császár rendszerint testőrök és kíséret nélkül szokott a bécsi várban sétálni. (A burgba egyébként a város lakói is bemehettek.) Úgy tervezte tehát: elmegy a várba, elbújik valahol egy bokor, vagy fa mögé és az arra sétáló császárra veti magát, leszúrva konyhakésével, amiért ártott hazája népének.

Libényi merényletkísérlete akár sikerrel is járhatott volna, hiszen Ferenc József valóban szerette a magányos sétákat, - bár ezek alkalmával soha nem hagyta el a várat és rendszerint több tucat ember tudott útvonaláról - testtőröket valóban nem alkalmazott. (45 évvel később Genfben szintén magányos merénylő támadta meg feleségét, Sissit, aki viszont sajnos bele is halt Luigi Lucheni támadásába, aki szíven szúrta.)

Libényi jól megtervezett akciója éppen egyszerűsége miatt volt veszélyes: 1853 február 18 -án könnyedén bejutott a várba és el is rejtőzött a császár séta-útvonala mentén, mégpedig a Kärtnertor bástya közelében. Az ifjú merénylő egy konyhakést szorongatott kezében, mikor Ferenc József odaért és egy percre megállva kihajolt a bástya mellvértjén, hogy szemrevételezze a lent gyakorlatozó katonákat. A szabósegéd villámgyorsan lépett akcióba és hátulról szúrta meg a császár nyakát, ám nem számolt azzal, hogy Ferenc József mint mindig most is katonai egyenruhát viselt, melynek kikeményített gallérja jelentős védelmet nyújtott őfelsége nyakának. A kés hegye tehát félrecsúszott a zubbony gallérján és a döfést követően az uralkodó már elhajolt, majd dulakodás kezdődött közöttük, amire a közelben sétálók is felfigyeltek. 

O'Donnel Miksa őrnagy (szárnysegéd) és egy bécsi polgár (bizonyos Josef Ettenreich) azonnal Ferenc József segítségére siettek és lerángatták Libényit a császárról, majd átadták a helyszínre siető katonáknak. Az uralkodó könnyebb sérüléseket szenvedett ugyan, de egy időre ágyba fektették. Megkezdődött Libényi kihallgatása, aki bevallotta: bosszúból akarta megölni a császárt, hiszen az aradi vár katonai szabójaként személyesen látta 1849 október 6 -án az aradi vértanúk kivégzését, amiért elégtételt akart venni. Libényit 8 nappal merényletkísérlete után, 1853 február 26 -án akasztották fel. Ausztria átfogó nyomozásba kezdett esetleges cinkosai után, de értelmetlen letartóztatásokon kívül nem találták nyomát összeesküvésnek.

Az eset mégis rávilágított arra, hogy a magyarság mennyire elszánt, ha szabadságáról van szó. Az ifjú uralkodó ezt saját bőrén tapasztalhatta meg azon a bizonyos napon. Abban az évben egyébként rendelet született a magyarországi jobbágyfelszabadításról (úrbéri pátens), majd 1860 -ban Ferenc József visszaállította Magyarország alkotmányos jogait is (Októberi Diploma).

Magyarországon a társadalom végtelenül átpolitizált és ez talán az egész világon egyedülálló, hiszen gyakorlatilag alig találni másik olyan országot, ahol annyira a mindennapok részévé vált volna a politika, mint nálunk. Ez megmutatkozik a rengeteg televíziós politikai műsorban (pl. Csörte, Egyenesen, Egyenes beszéd, Civil kaszinó, Havas a pályán ... stb) és azok relatíve magas nézettségében, illetve a közbeszéd és egyéb média-felületek (internetes oldalak, blogok) nagy arányú politikai tartalmaiban. Ugyanakkor érzékelhető egy nagy fokú politikai passzivitás is (bizonytalan pártpreferenciák, alacsony részvételi arány a választásokon ... stb), ami ellentétes jelenségre utál. Ám az ambivalencia csak látszólagos: a passzívnak tűnő tömegek is nyomon követik a változásokat, csak éppen érdeklődésük nem jelenik meg aktív cselekvésként. 

A sajátos átpolitizáltság erős érzelmi kötődésekkel társul: megfigyelhetően ügyek, személyek, pártok fogják meg leginkább az embereket. Egyeseknél a világnézet, másoknál a múlt felett hozott ítélet, megint másoknál bizonyos személyekkel szembeni averzió (vagy éppen rajongás) az, ami kialakítja a kötődést és adott táborba "sodorja" az illetőt, de az is gyakori, hogy mindhárom tényező együttesen van jelen valakinél. A választások közeledtével persze leginkább a pártok mentén alakulnak ki "lövészárkok", melyekből munkatársak, szomszédok, rokonok vagy éppen internetes kommentelők szórják egymásra fegyverként használt indulataikat. 

Igazából a jelenség a legkevésbé sem örvendetes. Szükség van ugyan tudatos és politikailag aktív választópolgárokra, az emóciókkal átitatott, túlzásba vitt és személyeskedésig fajuló ellentétek gyengítik társadalmunkat, hiszen felrúgják a kohéziót erősítő kapcsolatokat. A politika nem gyűrűzhet be a munkahelyekre, az iskolákba, a közösségi területekre és nem választhat szét barátokat vagy családokat. Ha ez mégis bekövetkezik, az megmérgezheti életünket és leginkább ronthatja életünk minőségét is.

Szociológusok és pszichológusok vizsgálják, hogy mi lehet az oka annak, hogy korunk társadalma ilyen magas érzelmi hőfokon követi a belpolitikai változásokat? Mi az oka annak, hogy ennyire erős emóciókkal reagálunk egyes politikusok megnyilvánulásaira? A válasz nagyon összetett, de három elemét érdemes kiemelni:

1. A történelmi múlt. Magyarország XX. századi történelme minden volt, csak éppen sikertörténet nem. A század elején belső harcok feszítették társadalmunkat (választójogi küzdelem zajlott), aztán jött az első világháború, illetve a forradalmak (őszirózsás forradalom, tanácsköztársaság), végül Trianon traumája és az azt követő Horthy-korszak revizionizmusa (folyamatos törekvés a Trianonban elvett területek visszaszerzéséért). Volt itt vörös-terror, fehér-terror, végül a század második felében kommunista diktatúrák következtek (Rákosi-kor, Kádár-rendszer) és lezárulásként a rendszerváltás csalódása. Ilyen évszázad után a "ránk szakadó" politikai szabadság (szabad választások lehetősége) indulatokat hozott és megteremtette a ránk máig jellemző szélsőségességet, vagyis rajongunk és gyűlölünk a politikában; ..sokszor felváltva. Alig akad olyan ország, ahol annyira könnyen rásüthetik valakire, hogy kommunista vagy náci, mint nálunk, illetve annyira bálványozhatnak és gyűlölhetnek egy politikust mint Magyarországon.

2. Szegénység, elkeseredettség, türelmetlenség. Napjainkban a magyar lakosság 70-80% -a komoly anyagi depriváltságban él, azaz nincs megtakarítása, napról-napra él és időről időre - főleg váratlan kiadások esetén - komolyabb anyagi gondokkal kell hogy szembenézzen. Mára a társadalom nagyobbik része anyagi helyzetével kapcsolatban elkeseredetté és pesszimistává vált. Eközben az is jól látszódik hogy más országokban - még hozzánk közel fekvő államokban is - lényegesen könnyebb az élet, sokkal magasabbak a keresetek és nagyságrendekkel nagyobb a jólét is. Az ellentét feloldását nagyon sokan a politikusoktól várják, mégpedig türelmetlenül. A szegénység, az elkeseredés és a türelmetlenség együttesen erős érzelmi reakciókat váltanak ki, melyek hol egy-egy párt mellett, hol egy másik ellen megnyilvánuló szélsőséges viselkedésben jelentkeznek.

3. A hatalom kommunikációja, retorikája. A harmadik tényező maga a hatalom, mely folyamatosan tematizálja a közbeszédet, azaz állandóan és tudatosan témákat "dob" a köztudatba, hogy a lakosság ezen ügyekkel foglalkozzon. (Kísérletezik ilyesmivel az ellenzék is, eddig sikertelenül.) A cél: irányítani a közgondolkodást, közvélekedést, mely így csak olyasmikkel foglalkozik, mely Magyarországon sikeres lehet és nem olyasmikkel, melyek sajnos egyáltalán nem, vagy csak alig működnek. Ez a politizálás a társadalmat folyamatosan a politika "közelében tartja", átpolitizálttá teszi, mi több érzelmi megközelítésekre serkenti. (Ellenséget teremt, bizonyos embereket démonizál, indulatokat teremt.) 

Összességében kijelenthető, hogy a politika irányába mutató érzelmi kötődéseink az elmúlt 7-8 esztendőben egyre magasabb szintre jutottak és sajnos nem látni, hogy hol áll meg a folyamat. 2018 áprilisában választások lesznek, mely alighanem egy fajta csúcspont lesz majd. Kérdés viszont: mi lesz utána? Meddig fajulhat a helyzet?

Az elmúlt hét és fél évben közel 200 kisebb-nagyobb tüntetés volt országszerte, melyek ott és akkor nagy port kavartak, de az idővel a feledés homályába süllyedtek. Érdekes felidézni, hogy 2010 óta mikor és miért vonultunk utcára molinókkal, sípokkal, kiabálásokkal jelezve: nem tetszik a rendszer. Mert minden ügy a rendszerünk hibáira hívta fel a figyelmet. Az általam összegyűjtött lista közel sem teljes, próbáltam szelektálni, mik azok, amik nagyobb társadalmi réteget érintettek, mozgattak meg. 

2010

A kormányváltás évében 3 nagyobb megmozdulást jegyeztem fel 2 ügy kapcsán: a magánynyugdíjpénztár-megtakarítások elvonása valamint az MR1 Kossuth Rádió két riporterének fegyelmi eljárással végződő akciója miatt vonultak utcára az emberek. A két riporter (Mong Attila és Bogár Zsolt) egy perc néma csenddel tiltakoztak a médiatörvény bevezetése ellen, minek következtében felfüggesztették munkájukat. Mindkét tüntetésen 1-2 ezer ember vett részt, és szigorú kikötés volt a pártok távolmaradása. 

" ... ma még nem elég erős a civil társadalom ahhoz, hogy egy civil rendezvény megengedhesse magának azt a terhet, hogy politikusok is eljöhessenek."

2011

Ebben az évben már több, mint 10 nagyobb tüntetés is volt. Januárban folytatódott a médiatörvény-elleni tiltakozás, megalapult az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) csoport. Március 15.-én több tízezer (egyes becslések szerint ötvenezer) ember vonult a Szabad sajtó útjára a szervezésükben. A pártok itt sem szerepelhettek, a tömeghez ekkor még folyamatosan csatlakoztak a Jobbik megemlékezéséről érkező szimpatizánsok. Mindeközben Orbán Viktor ünnepi megemlékezésén fizetett tapsolók éljeneztek. 

Áprilistól a rendvédelmisek demonstráltak több munkahelyet, egyenlő bérezést, a megszorító intézkedések beszüntetését és párbeszédet követelve, bírálva a kormány által meghirdetett "Széll Kálmán akciótervet". Feltűnik Kónya Péter és Árok Kornél az FRDÉSZ vezetőjeként. Júniusban "bohóctüntetés": miután Szijjártó Péter bohócoknak titulálta a rendvédelmi dolgozók tüntetéseit, azok válaszul bohócjelmezbe öltözve szavazófülkét állítottak, és jelképesen visszavonták a Fidesz-KDNP-re leadott szavazataikat. 

A Milla és a három ellenzéki párt közösen emelt szót az Alkotmány helyét felváltani készülő Alaptörvény ellen.

Szeptember 29-30: D-Day. 10-30 ezer ember, 70 szakszervezet, civil szervezetek, pedagógusok, hallgatók tüntettek a jövőjükért.

Október 23.-án "Nem teszik a rendszer" néven újabb, az eddigieknél nagyobb és keményebb hangvételű tüntetés a kormány egyre növekvő hatalma és intézkedései ellen. 

A HÖOK a röghözkötésként elhíresült törvény és Hoffman Rózsa ellen ment utcára, hogy eltemessék a felsőoktatást. A Város Mindenkiért csoport a hajléktalanokat sújtó törvény ellen élőlánccal tiltakozott.

2012

Az előző évnél is több megmozdulás volt, egyre több ember jelent meg az utcákon.

Január másodikán az Operaháznál több tízezer (egyes becslések szerint akár százezer) ember tiltakozott az Alaptörvény ellen.

Bayer Zsolt békemenetet szervezett "a kormányért és Európáért" (nem elírás, az első békemenet valóban Európáért is ment).

Miskolcról indult az "Éhségmenet", egy heti gyaloglással értek fel Pestre, hogy "Munkát, kenyeret!" követeljenek.

Kirobbant Schmitt Pál plágiumbotránya.

Elkezdődtek a diáktüntetések: több ezer egyetemista vonult fel, foglalt el egyetemi termeket, tüntettek és fórumoztak a keretszámok csökkentése, a hallgatói szerződés és a felőoktatás szétrombolása ellen.

Tüntettek a taxisok, a fogyatékkal élők, a devizahitel-károsultak, a MALÉV-dolgozók és a nők a családon belüli erőszak ellen.

Március 15: A Milla által szervezett nagy tüntetésen a Kónya Péter vezette Szolidaritás is részt vett. A rendezvényen államfővé avatták Dopemant.

Október 23.-án újabb Békemenet és vele párhuzamosan Millás tüntetés. A kormány tájékoztatása szerint a CÖF rendezvényén 150-400 ezer, míg a Milláén alig 20 ezer ember vett részt. A valóság jelentős torzítását tapasztalhattuk. A Milla, a Szolidaritás (Kónya) és Haza és Haladás Mozgalom (Bajnai) részvételével megalakult az Együtt 2014. Megvertek egy Indexes újságírót.

2013

Folytatódnak a diáktüntetések a köz- és felsőoktatásért. Tüntettek a bányászok, a trafik-mutyi károsultak, a Deviza-károsultak, a BKV-dolgozók, a pedagógusok. Utcára vonultak a  a Római-parti mobilgát, az Alaptörvény módosítása, a földtörvény, Horthy-szobor avatása ellen.

Március 15.-én a víz helyett a hó volt az úr, így a már szokásosnak nevezhető demonstrációját március 30.-án tartotta meg az ellenzék.

Szeptember 29: A szolidaritási szerződés felmondása ellen tüntetett az Együtt-PM. A törvény büntetné a hajléktalanokat. A mintegy 1500 fő előtt lelepleztek egy Orbán Viktorról készült szobrot, amit szimbolikusan le is döntöttek. Dopeman pedig a ledöntött szobor fejét magasba emelve jelezve a miniszterelnök jövendőbeli bukását.

Október 23: Összellenzéki tüntetés a Műegyetem rakparton Orbán Viktor ellen. Közben Békemenet. Az ellenzéki megmozduláson Mesterházy beszéde alatt elúszik a Dunán egy uszályon Horn Gyula szobra, mire a Békemenetesek eléneklik a Cickom-cickom kezdetű népdalt, ami Bencsik szerint „elűzi a fekete mágiát”. Bajnai nem mondott beszédet, ennek ellenére néhány liba-jelmezes ellentüntető okozott egy kis zavart az ellenzéki megmozduláson. Gyurcsány és a DK elvitték a bulit.

Decemberben kirobbant a NAV-botrány, szimpátiatüntetés Horváth András mellett.

2014

Tüntetés a Magyar Krónika ellen ("Kinyílott a pitypang. Megírom.").
Tüntetések Paks2 ellen.
Tüntetés a reklámadó ellen és a politikai okokból menesztett Origo-főszerkesztő mellett. 
Ökotárs botrány.
Tüntetés a lakhatásért.
Folytatódik a NAV-botrány Vida Ildikóval az élen.
Tüntetés a magánnyugdíjpénztárakért. 
Tüntetés a költségvetés elfogadása ellen.

Március 15: Orbán beszéde alatt napsütés, az ellenzék tüntetése viszont a viharos idő miatt elnapolva 30.-ára.

Március 30: Ellenzéki tüntetés a 2012-es alaptörvény elleni demonstráció emlékére. A fellépőknél egyértelműen az áprilisi választások a fő téma, mindenki arra bátorította a közel 30 ezer fős tömeget, hogy Orbán leváltható, szavazzanak az ellenzéki összefogásra. „A választás még szabad, de már nem tisztességes.” – Bajnai.

Október 23: A Jobbik megemlékezése után a Rádióhoz vonult. A Humán Platform a Blaha Lujza téren tüntetett a demokráciáért: Tedd magad szabaddá a rendezvény neve, a hangulat eleven, már-már forradalmi, az elmúlt napok eseményei sokakat arra sarkalltak, hogy utcára vonuljanak. A demonstráció végén bejelentik: pár nappal később tüntetés az internetadó ellen.

Október 26: Tüntetés az internetadó ellen. Az eddigi legnagyobb tömeget megmozgató, közel 200 ezres rendezvényen volt hídfoglalás, vonulás, a Fidesz székházának egerekkel és más egyéb hardverekkel dobálták meg. Az ország számos részén szimpátiatüntetés volt a pestivel egy időben. Szimbóluma: magasba emelt világító mobiltelefonok. Deutsch szerint „nettó büdösbogarak provokációja” volt a megmozdulás, mely a nemzetközi médiában is nagy port kavart. 28.-án újabb hatalmas tüntetés a netadó ellen. Újra kirobbant az „aki dudál velünk van” akció, melynek keretein belül az autósok is támogathatják az utcán vonulókat. 31.-én újabb tüntetés: „Hahó Orbán Viktor, a nemzeti konzultáció megtörtént” 

2015

Január másodikán, az Operaháznál tartott Alaptörvény elleni tüntetés 3. évfordulóján "színes sálas" demonstráció.

Februárban Merkel és Putyin is hazánkba látogatott, mindkét esemény apropóján utcára vonult az ellenzék: az előbbi érkezése előtt azért, hogy tiltakozzanak Orbán politikája ellen és az EU mellett, az utóbbinál pedig hogy a Keletiből a Nyugatiba vonulva határolódjanak el az oroszbarát politikától. 

Március 15: Civil tüntetésre pártokat nem, de Simicskát szívesen látták volna a szervezők. Orbán beszédére lengyel tapsolók és néhány ellenzéki kifütyülő is érkezett. Kisebb dulakodás is kialakul a heves szóváltásokból, de elcsitulnak az indulatok. A CÖF megemlékezésén rengeteg a lengyel zászló. „Mi, nők vagyunk 2015-ben az ország legnépesebb kisebbsége”-mondta az ellenzék tüntetésén Pletser Ágnes.

Büki Zoltánék hídelfoglalással tiltakoztak a vasárnapi zárva tartás kibővítése ellen.
Tüntettek a Questor- és deviza-károsultak.
Sándor Mária, a Fekete Ruhás Nővér feltűnt, tüntetések az egészségügyért.
Diáktüntetések.
Taxis útzárlatok az Uber ellen.
Tiltakozások a kormány menekült-politikája ellen.

Október 23: az ellenzék részéről az ÚMK tartott csendes, megtört tiltakozást. Az elmúlt évek lendülete, forradalmi hangulata hanyatlani látszik.

2016

Folytatódnak a taxis-blokádok.
Sándor Máriáék tovább harcoltak az egészségügyért.
Feltűnik Pukli István, kezdetét veszi a kockás-inges mozgalom a közoktatásért.
A Questor- és deviza-károsultak folytatják kis létszámú megmozdulásaikat.
Tüntetnek a Ligetvédők - a rendőrök eltörik Gulyás Marci ujját.
Tiltakozások a menekült-politika ellen.

Október 8: "A sajtószabadság felszámolásának napja" megszűnt a Népszabadság. Számos tüntetés a sajtószabadságért. 

Március 15: Orbán Viktor ünnepi beszédében Brüsszelt támadta és a legfontosabb problémának a menekültválságot nevezte meg. Tüntettek mellette és ellen, de a nap legnagyobb eseménye a Kossuth téren volt, ahol a Tanítanék Mozgalom szervezett tüntetést az oktatásért. Pukliék március 30-ra egy órás sztrájkot lengettek be.

Október 23: Verekedés alakult ki Orbán hívei és ellenzői között, 4 embert előállítottak. A Blaha Lujza téren több ezer ellenzéki tüntetett. Vona Orbán lemondását és előrehozott választásokat követelt.

2017

Március 15: „Orbán Viktor harcias beszédet mondott, közben a tömegben fütyülők és őket gyalázók dulakodtak, a Jobbik és az MSZP fenyegetőzött, a Momentum a ligetben piknikezett, Majtényi Lászlóék sétáltak egyet a köztársaságért, majd a volt államfőjelölt felsorolta a civilek követeléseit.” – hvg.hu

CEU, CEU, CEU!

A cikk forrása: gondolgom.blog.hu posztja

***

Az ízlés szubjektív dolog - "De gustibus non est disputandum" - mégis létezik "szórakoztató érték", mely ugyan mindenkinél mást takar, mégis valahol vonható egy közös nevező, a leginkább olvasott és szeretet könyvek platformján. Ha főként és elsősorban a regény műfajában keresgélünk illetve a szórakoztatási célt helyezzük válogatási szempontjaink élére, -- mely a művelődés és tanulás vágyaival is kiegészül, némi történelem szeretettel párosítva -- akkor a következő ötös listát ajánljuk: 

5. Védett férfiak. Robert Merle (1908-2004) francia író könyve az egyik legnagyobb kedvencem. Már 43 éve annak, hogy 1974-ben megjelent és rögtön óriási sikert aratott világszerte. Aki még nem olvasta, annak nagyon ajánlom és azoknak is, akik fontolgatják újbóli elolvasását. (Én már vagy 20 alkalommal lapoztam végig.) Különleges a téma, izgalmas a történet, egyszerűen lerakhatatlan a könyv. A sztori szerint egy különleges vírus terjed a világban, mely furcsa módon kizárólag a férfiakat pusztítja. Sajátos vészhelyzet alakul ki az USA -ban: megfordulnak a nemi szerepek és egy férfiakat elnyomó új, matriarchális társadalom-modell jön létre. A főhős orvos-professzor, Dr. Martinelli kalandos körülmények közt dolgozik az ellenszeren, miközben a nők kiszolgáltatottja lesz. Merle fordulatosan fűzi a cselekményt, mely egyszerre izgalmas és elgondolkodtató. 

4. A nem létező rejtély. Hahner Péter élvonalbeli és kiváló magyar történész 2013 -as munkája a Kennedy-merénylettel foglalkozik, tudományos igényű alapossággal. Bár a könyv végkövetkeztetése az, hogy Oswald egyedül követtel el az 54 évvel ezelőtti merényletet, és így semmiféle rejtély nem létezik az ügy mögött - amivel blogunk nem egészen ért egyet - a könyv szerkesztése, nyelvezete, stílusa izgalmas, érdekes és tartalmas olvasmányt nyújt mindenki számára. Megismerhetjük az esemény részleteit, a gyilkosság eddigi kutatóit és a pontos tényeket 1963 november 22 -ről. Kirajzolódik hogy mi motiválta Oswaldot és milyen összeesküvés elméletek születtek eddig a merénylet kapcsán. A mű tele van érdekességekkel és részletekkel Kennedy életéről, politikájáról illetve a korszak Amerikájának jellemzőiről. Csak ajánlani tudjuk, mi is egy szuszra olvastuk végig. 

3. A sógun. Némi elfogultsággal állítjuk, hogy James Clavell (1921-1994) ausztrál-amerikai író 1975-ös történelmi regénye a legjobb és legszórakoztatóbb valaha megírt történet, amit papírra vetettek. Az 1600 -as évek Japánjába repíti el az olvasót, ahol John Blackthorne partra vetett angol navigátor kalandjainak lehetünk tanúi. A meglehetően hosszú, két kötetes regényben minden megtalálható, ami a jó szórakozáshoz szükséges: szerelem, szenvedély, harc, kaland, izgalom, plusz történelmi érdekességek egész sora. Megismerhetjük például a középkori japán szamurájkultúrát és a korabeli harcászat különlegességeit mégpedig egy lenyűgöző, lendületes és izgalmas történetbe ágyazva. Megjelenik szemünk előtt a kora-újkori Oszaka vára, "láthatunk" szeppukut, kardpárbajokat összecsapásokat. Clavell mesterien fűzi a cselekményt, minden oldalra tartogatva meglepetéseket, fordulatokat. A könyvben van szerelem romantika és kegyetlen küzdelem is, ideális nyár olvasmány szabadságunk idejére.

2. A katedrális. Ken Follett (1949 - ) brit-walesi író 1989 -es regénye (szintén történelmi témában) az egyik legjobb és legsikeresebb Follett mű, melyet 2010 -ben Sergio Mimica-Gezzan rendezésében meg is filmesítettek (sorozat formájában). A középkori, XII. századi Angliában játszódó történet egy trónharcokkal, intrikákkal teli konfliktust mutat be, melyben a kingsbridge -i katedrális felépítése kerül a középpontba. A szereplőkkel könnyen azonosulhatunk, a sztori végtelenül izgalmas, erre a műre is igaz, hogy szó szerint nem lehet letenni. Szemeink előtt a középkor legsötétebb korszaka elevenedik meg egy harcokkal, szerelemmel és viszályokkal teli sztori keretei között. A középponti figura a katedrális perjele Fülöp, aki a kegyetlen William gróffal szemben védelmezi kis közösségét és magát Kingsbridge városát. Közben a gróf leszámol riválisával és földönfutóvá teszi a gyönyörű Aliena grófkisasszonyt. A szálak összeérnek: végignézhetjük Aliena talpra állását és szerelembe esését a szintén Fülöp perjelnél menedéket találó, titokzatos Jánossal. Elvarázsoló sztori, hihetetlenül érdekes leírásokkal. 

1. Quo Vadis. Henrik Sienkiewctz (1846-1916) örökbecsű, 1895-ös regénye a világ szinte összes országában óriási sikert aratott a századfordulón. Bár Sienkiewicz nem kifejezetten ezért a munkájáért, hanem "kiemelkedő epikai munkásságáért" kapta Nobel díját, szinte mindenki a Quo Vadist tekinti a Nobel díj valódi díjazottjának. A történet az ókori Rómában, Nero császár idején, a kereszténység elterjedésének kezdetén játszódik. Izgalmas. érdekes, színvonalas és értékes mű, mely egyszerre szerelmi dráma, kalandregény és történelmi áttekintés.  Megismerhetjük belőle Nero jellemét, a Krisztus utáni első század Rómáját, a kora-keresztény közösségek működését és a római légiósok életmódját. A szerelmi szál főszereplői: az előkelő katonai tribunus: Vinicius és a csodaszép, kereszténnyé vált, (idegen országból túszként érkezett) Lygia. A regény végig fenntartja érdeklődésünket és jelentősen bővíti történelmi ismereteinket az ókori Rómát illetően. A nyári hőségben igazi kikapcsolódással színesítheti szabadságunkat. 

Eddig a lista. Ajánlataink közt van egészen friss munka és több mint 100 éves klasszikus is. Ami közös az itt ajánlottakban, hogy mind könnyű, szórakoztató kikapcsolódást ígér, többségében a történelem tárgykörében. Jó olvasást kívánunk mindenkinek!

2017.08.04.14:50 

Ötvennégy évvel ezelőtt, 1963 november 22-én, déli 12 óra 30 perckor Dallasban, az Elm streeten, három gyors egymásutánban leadott lövés dörrent, melyek nyomán az Egyesült Államok 35. elnöke, a 46 éves John Fitzgerald Kennedy súlyos fejsérülést szenvedett, amibe 30 perccel később belehalt. Az esemény felforgatta egész Amerikát és világszerte megdöbbenést váltott ki.

Kennedy és felesége az elnöki autóban a merénylet előtt

Kennedyt az amerikai társadalom többsége jó elnöknek tartotta (napjainkban is a legtöbb felmérés az 5 legjobb elnök közé helyezi). Nagyon fiatalon lett sikeres (a második legfiatalabbként került a Fehér Házba), máig az egyetlen katolikus elnök, aki ráadásul ír felmenőkkel rendelkezett. Gyönyörű felesége, Jacqueline Bouvier (akivel JFK 1953 -ban házasodott össze) majdnem akkora népszerűségnek örvendett, mint maga Kennedy. Bár valójában sok, nyilvánosság elől eltitkolt egészségügyi probléma gyötörte (szinte gyermekkorától), mégis fess, jóképű, sportos és fiatalos politikus benyomását keltette. Az emberek szerették az elnöki párt, mert szimpatikusnak tűntek (Kennedy nőügyei csak halála után lettek ismertek, így például furcsa kapcsolata is Marilyn Monroe -val). Kennedy támogatta a "kisembereket": kiterjesztette az egészségügyi ellátátást, támogatta az oktatást, fellépett a faji megkülönböztetések ellen, amellett elhárította a Kubai rakétaválságot és megszavaztatta az Apollo-űrprogramot. Ugyanakkor a hadseregben, CIA -ban, a republikánusok közt rengeteg ellensége is akadt.

Az elnöki "álompár" JFK és Jacqueline Kennedy

A merénylet és a vizsgálat

A rendőrség gyanúsan hamar, a merénylet után 82 perccel (!) elfogta a merénylőt, egy Lee Harvey Oswald nevű, alig 24 éves, New Orleans -i fiatalembert, aki a közeli tankönyvtár ötödik emeletének ablakából tüzelt. Később, miközben Lyndon Baines Johnson alelnök letette az elnöki esküt (kapkodva, az elnöki különgépen, Jacqueline Kennedy mellett, aki még vérfoltos kosztümben ácsorgott a kamerák előtt), a média folyamatosan az évszázad merényletével foglalkozott. Aztán két nappal később, újabb megdöbbentő esemény történt: november 24 -én, délelőtt a dallasi rendőrség épületének alagsorában - átszállítás közben - egy férfi pisztollyal lelőtte Oswaldot. A tettes egy Jack Ruby (Jacob Leon Rubinstein) nevű helyi bártulajdonos volt. A média még nagyobb fokozatra kapcsolva foglalkozott az egyre rejtélyesebb üggyel. 

Az új elnök, Johnson azonnal kongresszusi vizsgálóbizottságot állított fel, Earl Warren főbíró (Legfelsőbb Bíróság elnöke) vezetésével. A bizottság (melynek tagja volt Warren mellett két szenátor, egy nagykövet, egy pénzügyi tanácsadó és a CIA korábbi elnöke) 10 hónapon keresztül dolgozott a merénylet felderítésén, mégpedig 1963 december 5 és 1964 szeptember 24 között. A munka végén megállapították: Oswald egymaga követte el a merényletet és Jack Ruby is társak nélkül ölte meg Oswaldot. A Warren-jelentés - mely titkosításra került - a lakosság részéről nagy fokú elutasítással találkozott, mert bár az akták ugyan nem voltak hozzáférhetőek, annak végső következtetéseit kihirdették. Később a Warren-jelentés összegzése nyilvános lett és azt megküldték az amerikai könyvtáraknak is, ám a teljes dokumentáció, főleg a súlypontos részek máig zárolás alatt állnak. Titkosításuk feloldását jelenleg is halogatják.

A hivatalos nyomozás lezárulását követően szinte senki nem akadt az USA -ban, aki elhitte volna a hivatalos verziót és naponta jelentek meg újabb és újabb összeesküvés elméletek arról, hogy kik lehettek a valódi merénylők. Szóba került a maffia (Kennedy felvette a maffiával a harcot, de kapcsolatban is állt velük), sokan gondolták úgy, hogy a szovjet KGB tette és még többen úgy, hogy Fidel Castro ölette meg Kennedyt. 

Lee Harvey Oswald és Jack Ruby

Négy évvel a merénylet után egy new orleansi kerületi ügyész, bizonyos Jim Garrison, saját elhatározásból nyomozást kezdett a merénylet ügyében. Következtetéseit elismeréssel fogadták, mivel több tucatnyi furcsaságra is fényt derített, illetve elérte a helyszínen készített amatőr felvétel, a Zapruder film komolyabb elemzését is. Abraham Zapruder 58 éves ruhagyáros teljesen véletlenül vette fel a merényletet Bell & Howell típusú kamerájával, 26 másodperces anyagot készítve a lövésekről és azok közvetlen előzményeiről. A felvétel jogait 150 ezerért vásárolta meg a LIFE magazin. Azonban évekig csak kiragadott képkockák jelenhettek meg a sajtóban az eseményről, majd először 1975 márciusában az ABC News levetítette az egész filmrészletet a merényletről. (1999 -ben az amerikai kormány 16 millió dollárt adományozott a filmért a Zapruder családnak.) 

Garrison kiterjedt nyomozása azzal a végeredménnyel zárult, hogy legalább 3-4 lövész volt a merénylet helyszínén és NEM Oswald okozta Kennedy halálát. Sőt, az ügyész azt is valószínűsítette, hogy az egész gyilkosságot befolyásos és magas pozíciókban ülő körök "rendelték meg", majd profi mesterlövészekkel hajtattak végre és tüntették el a bizonyítékokat is, mintegy "távvezérelve" a Warren-bizottságot. Garrison az összeesküvés alsó szintjéről három konkrét férfit is megvádolt a merényletben való részvétellel, akik mind a CIA -nek dolgoztak akkoriban: Clay Shaw -t (egy üzletembert) egy David Ferrie nevű zsoldost és egy Guy Banister nevű FBI ügynököt. Különös módon közülük ketten nagyon hamar elhaláloztak a merénylet után: Banister még 1964 júniusában, Ferrie pedig 1967 februárjában. (A halál oka: egyiküknél trombózis, másikuknál agyvérzés.) Clay ellen Garrison nem tudott elég bizonyítékot gyűjteni. Próbálkozásai - és a Shaw elleni per - után lejáratókampány próbálta Garrisont elhitelteleníteni és nevetségessé tenni.

Az amerikai lakosság mégis sokkal inkább hitt Garrison összefoglalójában, mint a Warren-bizottság jelentésében, így 1991 -ben Oliver Stone, világhírű rendező is inkább a Garrison anyagra támaszkodva készítette el híres filmjét a merényletről, melynek címe: JFK - A nyitott dosszié (főszerepben: Kevin Costner). 

Earl Warren és Jim Garrison, két teljesen ellentétes nyomozás lefolytatói

Furcsaságok az egész ügyben

Felvetődik a kérdés: miért nem hitte el a lakosság túlnyomó része egy pillanatig se, hogy Lee Harvey Oswald volt a merénylő, aki társak nélkül követte el a merényletét? A válasz: részint mert nem hihető, részint mert annyi a furcsaság az ügyben, hogy mindenkiben felmerült az eltussolás és így az összeesküvés vádja. Miért nem hiteles Oswald merénylőként? Például mert képtelen lett volna 5,6 másodperc alatt három jól célzott, precíziós lövést leadni egy kezdetleges fegyverrel (Carcano 1891/38, 6,5 mm -es forgó-tolózáras gyalogsági karabély) 80 méter távolságra. (A legelső lövésnél 53 méterre volt tőle a célpont, a másodiknál 73 méterre, a harmadik, utolsó és egyben halálos lövésnél pedig 81 méter volt a távolság. Ahogyan az elnöki autó távolodott, úgy nőtt a távolság is köztük.) Oswald volt ugyan katona, de a legrosszabb lő-eredmények közt volt teljesítménye. Amellett ennél a típusú fegyvernél az újratöltési idő minimum 2 másodperc, és még célzásra is kell néhány másodpercnyi idő. Egyszerűen képtelenség tehát 5 vagy 6 másodperc alatt megcsinálni a három lövést. Márpedig a szem és fültanúk szerint az első és utolsó lövés közt csak 5-6 másodperc telt el. (Már ha a hivatalos verziónál maradunk, mely három és nem hat lövésről szól.) A merénylet után egyébként több profi mesterlövésznek sem sikerült Oswald állítólagos "mutatványát" utána csinálni.

Ugyancsak furcsa, hogy a Warren-bizottság egyáltalán nem vette figyelembe azokat a szemtanúi vallomásokat, melyek nem három, hanem legalább hat lövésről számoltak be, három különböző irányból. Többen állították ugyanis, hogy érkeztek lövések a tankönyvtár irányából, a közeli füves dombról és a kerítés mögül is. Szintén furcsa, hogy a szemtanúk gyanús hirtelenséggel haláloztak el a merénylet utáni években, elég "érdekes" okokból (autó-balesetek, nyílegyenes, kihalt útszakaszokon, furcsa betegségek, szívrohamok egészségesek fiataloknál ... stb). Különös az is, hogy Garrison-féle nyomozás során megvádolt két kulcsember - Ferrie és Banister 7 illetve 37 hónappal a merénylet után szintén tragikus hirtelenséggel hunytak el. Furcsa volt, a boncolási jegyzőkönyv eltűnése - érthetetlen elégetése - és Oswald "kihallgatása" is, melyet addig halogattak a merénylet után, hogy közben megölték az illetőt. Megmagyarázhatatlan az is, hogy Jack Ruby november 24 -én hogyan tudott töltött pisztollyal a zsebében karnyújtásnyira közel menni a 70 rendőr által őrzött Oswaldhoz és miért halt meg alig 3 évvel később ő is a börtönben (állítólag egy rák miatt szükséges műtétet követő tüdőembóliában).

A merénylet helyszíne és a lövészek lehetséges pozíciói (forrás: tortenelemcikkek.hu)

A számtalan furcsaság összességében eltussolásnak hatott és a többség számára azt "üzente" itt bizony a hatóságok avatkoztak az ügybe, hogy gyorsan le tudják zárni az egészet. Alig 82 perccel a merénylet után megvan a tettes, akinek "mit ad isten" előélete éppen megfelel a magányos merénylő elképzelésnek (hiszen kommunista).? Elégetik a boncolási jegyzőkönyveket, melyek bizonyíthatnák a lövések irányait és a lövedékek számát? Megváltoztatják a szemtanúk vallomásait a lövésekről? Hirtelen meghalnak a "kényes" szemtanúk a merényletet követően? Gyanús keletkezésűek Oswald ujjlenyomatai a puskán? Precíziós lövéseket tud leadni egy gyatra céllövő 5,6 másodperc alatt egy elavult puskából? Bizony túl sok a furcsaság.

A valódi tettesek

A valódi elkövetőek profi mesterlövészek lehettek, akik több irányból tüzeltek, mégpedig a Dal-Tex Building valamelyik ablakából, a Tankönyvtár épületéből, a Füves dombról és a kerítés mögül. Legalább 3-4 lövész lehetett a helyszínen. Nyilván ott volt Oswald is, mert kellett egy balek, akire majd ráfogható a merénylet, hogy a valódi elkövetőket ne keressék. Gyorsan kézre is került, alig 82 perccel a lövések után, már kattant is a bilincs a csuklóján. Olajozottan zajlott letartóztatása. Minden jel arra mutat, hogy nagyon jól megszervezett akció volt Kennedy megölése: az egyik titkosszolgálati csoport Oswald múltját "építette fel", - akit eljuttattak Moszkvába, Mexikóba és a marxista csoportok közelébe is, hogy a merénylet után hihető elkövetőnek tűnjön - míg egy másik csoport magát a gyilkosságot tervezte meg és hajtotta végre a legjobb mesterlövészekkel.

Az igazi tettesek természetesen nem hobbiból lőttek, hanem parancsra. Hogy ki adta ki nekik a parancsot? Azon a befolyásos körök tagjai, akiket zavart és akadályozott Kennedy politikája. Például a háborúpárti fegyvergyárosok, republikánusok, hidegháborút elmélyíteni akaró politikusok, tábornokok és CIA vezetők  körének leginkább elszánt tagjai. Nem lehettek sokan, hiszen annyi év után sem szivárgott ki semmi. De persze nem is kellett a megtervezéshez és végrehajtáshoz sok ember. A merényletet elrendelők közt mindenképpen lennie kellett egy-két befolyásos CIA és/vagy FBI vezetőnek, hiszen a gyilkosság után olajozottan tudták elhallgattatni a tanúkat és befolyásolni a Warren-bizottságot. Itt kell kiemelni, hogy a CIA korábbi vezetője (akit egyébként épp Kennedy váltott le), Allen Welsh Dulles eleve tagja volt a bizottságnak. Ha ő maga vagy valamelyik helyettese benne volt a merénylet megtervezésében, nem meglepő, hogy a Warren-bizottság semmi olyasmit nem talált a nyomozása során, ami összeesküvésre utalna. (Vicces is lett volna ennek ellenkezője, ha egyszer a merénylet egyik szervezője nyomoz a merénylet elkövetői után. Már, HA valóban benne volt Dulles, illetve korábbi külügyminiszter bátyja, Foster Dulles, vagy bárki a CIA vezérkarából.)

Allen Welsh Dulles CIA igazgató 1953-1961 közt

A CIA mellett nagyon valószínű egy hadseregparancsnok, katonai vezető, vagy tábornok részvétele is a merényletben, aki "szállította" a mesterlövészeket és az is elképzelhető, hogy sokan tudtak az egészről csak nem vettek benne részt. Utána viszont féltek és hallgattak mindenről, nehogy ők is Kennedy sorsára jussanak. (A lövéseket leadó katonákat, vagy volt tengerészgyalogosokat minden bizonnyal gyorsan likvidálták, személyükre lehet, hogy sohasem derül fény.)

Hogy mi volt az ok? Leginkább az, hogy Kennedy nehezen volt irányítható és az istennek se akarta elmélyíteni, fokozni az akkoriban kezdődő vietnami háborút. (Bár a fegyveres amerikai beavatkozás elrendeléséhez kezdetben hozzájárult Kennedy, később a válság feloldására törekedett.) A CIA -t is át akarta szervezni és a hidegháborúban túl kesztyűs kézzel bánt az oroszokkal. Legalábbis így vélték ellenségei. Rengeteg amerikai milliárdos érdekeit is sértette Kennedy béke-politikája, hiszen a fegyvergyárosok csak háborús megrendelések révén tudnak gazdagodni. A háború pedig 1963 novemberében úgy tűnt, csak Kennedy eltávolítása után folytatható. És csodák csodájára Kennedy halála után valóban folytatódott is: Johnson hagyta magát irányítani (nem makacskodott, mint Kennedy) és gőzerővel kezdte meg harcot Vietnamban, mégpedig 1963 illetve 1973 között. Kennedy megölésével mindenki megkapta tehát amit akart: a CIA a nemzetközi elhidegülést, a tábornokok a háborújukat Vietnamban, a fegyvergyárosok meg a katonai megrendeléseiket.

Sajnos a merénylet részleteinek ismerői már nagyrészt halottak, így könnyen elképzelhető, hogy teljes igazságot soha nem tudjuk meg. Bár valóban rengeteg a feltételezés az ügyben és jogosan vethető fel, hogy posztunkban a "valódi tettesek" rész ilyen alapon akár légből kapottnak is tekinthető, azért az említett gyanús körülmények, a felvetett problémák és az egyszerű logika is elgondolkodtathatnak bennünket az évtizedek óta "eladhatatlan" Oswald-féle verzió képtelenségéről.

Felhasznált irodalom:

• Robert Dallek: Befejezetlen élet - John F. Kennedy 1917-1963., Gabo Kiadó, 2004.
• Martin Dugard - Bill O'reilly: Kennedy - A gyilkosság, amely véget vetett az amerikai Camelotnak. HVG könyve, Budapest, 2013.
• Sellers-May-McMillan: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Bp. 1995.
• Harmat Árpád: John F. Kennedy élete és rejtélyes halála. tortenelemcikkek.hu 02.14.2015 

2017.08.03.16:00

Napjainkban az európai férfiak átlagos testmagassága: 178 cm körüli, de ez a szám országonként bizonyos eltéréseket mutat. Legmagasabbak a hollandok, montenegróiak és dánok a maguk 183 centiméterével, a kontinens-átlagot "hozzák" a németek és angolok 178 centivel és nagyjából velük vagyunk egy szinten mi magyarok is, 176 centivel. Alacsonyabbnak számítanak a spanyolok (173 cm), portugálok (173 cm) és olaszok (174 cm). A hölgyek mindenütt 12-14 cm -el lemaradva követik az erősebbik nem adatait, így például Magyarországon a nők átlagmagassága: 164 cm. Az említett számok az mindenhol az egész népességre vonatkoznak, de ezek némileg módosulnak, ha kifejezetten a fiatalabb generációkat vizsgálják (18-39 közt): ezeknél + 1-3 cm -el magasabb számok jönnek ki. (Így nálunk például a 18-20 éves korosztály esetében az átlag 177,5 cm.) [Lásd táblázatunkat]

Egyébként mint érdekesség említjük meg: a ma élő legmagasabb ember a török Sultan Kosen, aki 251 cm magas és 1982 -ben született. A valaha élt legmagasabb ember pedig Robert Pershing Wadlow, aki 1918-ban született és 1940-ben halálozott el, testmagassága pedig halála előtt mérve (1940-ben) elérte a 272 centimétert.

A testmagasság egy-egy nemzeten belül jelentős szórást mutat, az úgynevezett Gauss-görbe alapján. Vagyis az átlagtól 5 cm-el lefelé és felfelé még átlagtermetről beszélünk, ami nálunk Magyarországon 171 és 181 közötti, hiszen ebbe a tartományba tartozik a felnőtt korú férfi népesség 70% -a. Ezen a tartományon kívül: 166-171 közepesen alacsony, 166-161 közt egyszerűen csak alacsony, 161 alatt nagyon alacsony. Felfelé nézve: 181-186 közt: közepesen magas, 186-191 közt: egyszerűen magas, 191 felett nagyon magas (Szélsőségek: 155 alatt extrém alacsony, 197 felett pedig extrém magas.)

A testmagasság történelmi változása

Ez is érdekes kérdés, mert részint van egy általános, több évszázados tendencia - ami egy folyamatos növekedés - és vannak ciklikus változások is - vagyis időszakos visszaesések, stagnálások - a magasságot illetően. Az antropológiai és régészeti kutatások szerint a Homo erectus már 1,8 millió évvel ezelőtt elérte a mai 180 centiméteres testmagasságot (ezt afrikai leletek bizonyítják) ám az ókori Egyiptomban csak 166 cm volt az átlagtermet, amit a fáraók múmiáinak vizsgálatával és méréseivel igazoltak. Később jött Róma fénykora és az átlagos magasság Rómában feljebb tolódott, 167 cm körüli értékre. A középkor, az V. századtól ezer esztendőn át tartott, Amerika felfedezéséig (1492) és ebben a hosszú időszakban az európaiak átlagtermete alig haladta meg az ókorit, szám szerint 169 cm maradt. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy a középkor bővelkedett a nélkülözésekben, éhezésben, járványokban, pusztító háborúkban, miközben az orvostudomány, a középkori egyház tiltásának hatására nem fejlődhetett. Tiltott volt például a boncolás (Isten elleni vétek), így Leonardo Da Vinci is csak titokban végezhetett boncolásokat a XVI. század elején, pedig az már épp az újkor kezdetére esett. Boncolás hiányában nem voltak anatómiai ismeretek és maximum az érvágás, vagy ima képezte az "orvosi kezelések" legjavát. A testmagasság az újkorban sem nagyon növekedett, sőt a XVII-XVIII. században egyértelműen megrekedt a 167 cm környékén. Napóleon a maga 169 centiméterével csak napjainkban számítana alacsonynak, saját korában (1769-1821) átlagos volt (sőt 2-3 centivel még átlag feletti). Dobó István, egri várkapitány viszont 180 centis termetével 13-15 centivel magasodott a korabeli Magyarország átlagos férfi magassága fölé. Dobó magasságát dobóruszkai sírjának feltárásakor, 2008 -ban állapították meg.

Hozzá kell tegyük: a testmagasság a középkorban és a kora-újkorban nagyon összefüggött az emberek társadalmi státuszával: míg a jobbágyok generációkon át érvényesülő rossz életkörülményeik miatt inkább a 160 centi környékén maradtak (sok helyen alatta), addig a nemesek, sokkal jobb szociális viszonyaik miatt 10-15 centivel hordhatták magasabban orrukat. 

Napjaink korához közeledve kiemelendő, hogy a kutatók szerint az elmúlt 100-120 évben éppen 11 centiméterrel nőtt az európai átlag-magasság. Míg 1870-ben kontinensünkön a férfiak átlag-termete a sok évszázados 167 centit mutatta, addig 1980 -ra ez a szám 178 centire ugrott. Persze országonként eltérő mértékben. Legtöbbet a hollandok nyúltak és csak kisebb növekedés figyelhető meg Dél-Európában. Ma az emberek felnőttkori végleges testmagasságát elsősorban a genetikai "örökség" határozza meg, vagyis milyen termetűek voltak szüleink, nagyszüleink. Sokat számít még a gyermekkori táplálkozás (a sokoldalú, változatos, vitamindús étrend) és a mozgás, sportolás gyakorisága is. 

Zárásul megemlíteném: a magasság kérdésének túl nagy jelentősége ma már nincs, tucatszám lehetne sorolni azokat a hírességeket, akik alacsonyan értek el nagy sikereket: Vladimir Putyin: 169 cm, Lionel Messi: 169 cm, George Lucas: 168 cm, Elijah Wood: 165 cm, Kylie Minogue: 152 cm. Érezzük magunkat jól a bőrünkben, ez a legfontosabb. 

 Felhasznált cikkek:

• LINK1-országok
• LINK2-Origo (Eu átlag)
• LINK3-BBC (nemzetek)
• LINK4-disabled
• LINK-averageheight

2017.07.31.14:40