Vannak országok, melyeknek lakosai felnőtt módra és érett közgondolkodással viszonyulnak saját nemzetük múltjához, miközben helyén tudják kezelni múltbéli hibáikat, bűneiket és dicsőségeiket is. Aztán akadnak államok, melyek történelme annyira összetett és hullámzó - a kudarcok, vereségek és pálfordulások képzeletbeli hullámvasútján - hogy lakók összezavarodva és szélsőségek mentén tudnak csak viszonyulni saját múltjukhoz. Talán mondanom sem kell, de kis hazánk is ebbe a kategóriába tartozik.
Az érdekes az, hogy nem csupán a XX. század nagy fordulatai - Tisza István korszaka, az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság, az ellenforradalom, Trianon, a fehér-, és vörös terror, a Horthy-korszak, a szovjet-hatalom, illetve a Rákosi és Kádár rendszer ... stb - okoznak kavarodást a fejekben, de még a megelőző évszázadokban is akadnak bőven értékelési gondok. (Pl. hőseink szerepe, Szent István szerepe, Mátyás értékelése, a három részre szakadt magyarság identitás válsága ... stb.)
A probléma gyökere három gondolatkör mentén érzékelhető: az első a híres pannon-pesszimizmus, mely hajlamos csak a kudarcokra fókuszálni és történelmünket - némi okkal - vereségek láncolataként interpretálni. A második probléma korszakaink lezáratlansága, ami azt jelenti, hogy a magyar értelmiség illetve történész-társadalom egyszerűen nem dolgozta fel az elmúlt évszázad nagy traumáit, vagyis elmaradt az események pontos feltárása, kommunikálása, közmegvitatása, a közírók, értelmiségiek ilyenkor nagyon is elvárható műveinek publikálása és a felelősök tetteinek feltárása, majd megbüntetése. Végül a harmadik probléma, hogy a magyar társadalom túlságosan átpolitizálttá vált, ami azzal is jár, hogy a különböző pártok és politikai erők felhasználják céljaikra a magyar történelem egyes időszakait és a tényeket megmásítva (néha kifejezetten meghamisítva) manipulálják a lakosságot. Zárójelben tenném hozzá, hogy akár negyedik pont is lehetne a társadalmunkban egyre jobban érzékelhető általános elbutulás, az oktatás színvonalának esése, és a felnőtt lakosság körében a nyitott gondolkodás lassú eltűnése, ami egy sajátos szedimentációval is jár, a külföldre vándorlók és itthon maradottak korrelációjában, ám nem mondom, mert ebben az esetben vészmadárnak és károgónak kiáltana ki az épp előbb említett réteg. Ami a következményeket illeti: a magyarság viszonya saját történelméhez ambivalens, szélsőséges és emóciókkal teli. Mindhárom sajnálatos és káros főleg a következő nemzedékek szempontjából, akiknek fejében végképp zűrzavar lesz. Nem lehet ugyanis addig tisztán látást várni, amíg hiányzik az objektivitás.
Jelenleg 10 olyan kérdés merül fel történelmünk kapcsán melyekre a lehető leginkább eltérő válaszokat kaphatunk szakértőktől, kutatóktól, értelmiségiktől és tanároktól egyaránt. Ezek a következők
- A kiegyezés értékelése (1867)
- A Tisza István által kialakított századfordulós Magyarország értékelése 1917 -ig
- Az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály megítélése (1918)
- A tanácsköztársaság értékelése (1919)
- Az ellenforradalom értékelése (1919-1922)
- Trianon értékelése, az előzmények feltárásával (1920)
- A fehér és vörös terror objektív értékelése (1919-1922)
- A Horthy-korszak megítélése (1920-1944)
- A Rákosi-korszak értékelése a szovjet-hatalommal együtt
- A Kádár-rendszer objektív értékelése
Persze ez csak egy "váz", melyre felfűzhető a többi fontos kérdés is. Ugyanakkor a leginkább neuralgikus történelmi időszakot veszi górcső alá, kihagyva a megelőző korok problémáit (melyek azért nem olyan súlyosak, mint a XX. század kapcsán a fejekben kialakult káosz).
Vannak, akik a tényektől függetlenül szidják a kiegyezést, mások túlértékelik azt; vannak, akik Tiszát és Horthy a lehető legnagyobb magyar államférfiak közé sorolják, míg mások politikai ellenfeleiket dicsőítik. Vannak, akik szobrot emelnének Horthynak, mások háborús bűnösnek tekintik; vannak, akik Károlyit okolják Trianonért, mások a modern magyar parlamentarizmus atyjaként aposztrofálják a "vörös grófot". Vannak, akik tagadják a fehér terrort (vagy jogos ellencsapásnak minősítik), mások a vörös terror kapcsán gondolkodnak ugyanígy, vannak, akik a Kádárt hazaárulónak és tömeggyilkosnak állítják be és vannak, akik egy mainál élhetőbb Magyarország kialakítóját látják benne. És sorolhatnánk tovább az ellentét párokat.
Pedig igenis létezik a középút, a tények világa, mely ritkán fekete vagy fehér, sokkal inkább szürke. Népünk jövője szempontjából pedig az lenne üdvözítő, ha megtanulnánk szélsőségek nélkül tekinteni az említett történelmi alakokra és eseményekre. Mert mi a helyzet a történettudomány felől nézve? Tisza István politikája, a kormánypártot közel két évtizeden keresztül befolyásoló ideológiája nagyban hozzájárult első világháborús szerepünkhöz (háborúba való belépésünk megtörténtéhez), Károlyi Mihályt valóban felelősség terheli az 1918 és 1920 közti kudarcainkért (és így részben Trianonért is), ugyanakkor ez a felelősség nem szándékosan elkövetett hibákból ered és ugyanennyi érdem is írható a gróf neve mellé. Megítélése tanpéldája a "szürke" és nem fekete-fehér történeti gondolkodásnak. Folytatva a sort: a vörös és fehér terror egyaránt nagy károkat okozott hazánknak, Horthy pedig a leginkább összetett figurája krónikánknak. Megítélésének mérlege azonban leköszönésének pillanatában megvont egyenlege alapján inkább negatív mint pozitív, hiszen végül 1944 október 15-én egy önállóságától megfosztott, kirabolt, földig rombolt és megalázott országhoz vezetett politikája (pontosabban az a rendszer melyben miniszterelnökei az általa kijelölt politikai irányt követték évtizedeken keresztül). Horthyval kapcsolatban megint csak a szürke területre tévedünk, ahol sokkal fontosabb a jó és sikertelen tényezők ismerete, mint az érzelmekre épülő, elvakult dicsőítés vagy éppen árulózás. Szobor Horthynak? Nem lenne indokolt, több okból sem. A nagy kommunista diktátorok, Rákosi és Kádár rendszereinek ismeretéhez ugyancsak tárgyi tudás szükséges, bár ilyen közel jelenkorunkhoz már nagyon nehéz a tárgyilagosság fenntartása.
A tudás, objektivitás és tényszerűség a mai Magyarország legnanyobb hiánycikkei, ha történelemről esik szó. A megoldás? A már említett közbeszéd és az oktatás lenne. Egyik sem működik sajnos. Sokkal többet kellene foglalkoznunk nyíltan a múltunk kérdéseivel és sokkal kevesebbet kellene politizálnunk (elszakítva egymástól a kettőt). Eljön valaha ez az idő? Nagy kérdés.