Horthy Miklós egykori tengernagy, ellenforradalmi vezető és kormányzó emberi, politikai, történelmi megítélése ma az egyik leginkább megosztó kérdés Magyarországon. Személye, tevékenysége és korszaka mára teljesen átpolitizált kérdéskörré változott. Nagyon nehéz helyzetben van ma az, aki objektív, átfogó képet szeretne kapni a kormányzóról és közel negyed évszázados korszakáról, az 1920 és 1944 közti évekről. Egyik oldalon olvashat Krausz Tamás, Ormos Mária, Ungváry Krisztián, Karsai László kiváló írásaiból, a másikon Kun Miklós, Tőkéczki László, Gosztonyi Péter, Szakály Sándor szintén színvonalas munkáiból, vagy választhatja Romsics Ignác, Turbucz Dávid és Paksa Rudolf, korszakot bemutató ragyogó könyveit, sőt válogathat az itt nem említett számtalan tehetséges magyar történész feldolgozásai közül is. Óriási a választék tehát, ám a megközelítések jobbára két irányban polarizálódnak: a pozitívabb (bizonyos dolgokat relativizáló) és a negatív (más tényezőket túldimenzionáló) végpontokon.

Mi most megkísérlünk egy objektív megközelítést bemutatni, mégpedig 5-5 pozitív és negatív elem kiemelésével, pontokba szedve Horthy Miklósnak és rendszerének jellemzőit, aztán a végső egyenleg megvonását már az olvasókra bízzuk. (Mi nem ítélkezünk.)

Horthy Miklós személyének, tetteinek, politikájának és korszakának pozitívumai:

1. Az 1919 nyarán megszállóként, antant utasításra "érkező" és országunkat fosztogató román hadsereg "eltávolítása" Magyarországról.
2. A Bethlen-korszak 10 évében (1921-1931 közt) végrehajtott gazdasági, belpolitikai és külpolitikai konszolidáció sikere.
3. A szociálpolitika, oktatás magasabb szintre emelése a 20-as és 30-as években.
4. A háborúból való kiugrásért tett erőfeszítések, például a Kállay-kormány (1942-1944) tevékenysége és az 1944 októberi kiugrási kísérlet.
5. A fővárosi zsidóság megmentése.

Horthy Miklós személyének, tetteinek, politikájának és korszakának negatívumai:

1. Az 1919 és 1921 közti időszakban zajló fehérterror eltűrése.
2. Az antiszemita törvények megszületésében és a magyarországi zsidók elpusztításában játszott szerepe. (Numerus Clausus, 4 db zsidótörvény, holokauszt, 437 ezer zsidó elhurcolása Auschwitzba)
3. A 20-as és 30-as évek korlátozott demokráciája (nyílt választások, egyes pártok betiltása, a választójog szűkítése, egy adott politikai kör hatalmon tartása)
4. A második magyar hadsereg Don-kanyarban történt elpusztulásában játszott szerepe.
5. Hitlerhez való közeledése, a nácikkal való szoros, baráti kapcsolat kiépítése, illetve helyén maradása a német megszállás után is (amivel legitimálta azt).

Ha a fentebb "zanzásított" pontokat vesszük kicsit részletesebben, akkor pro és kontra kiemelhetőek bizonyos tényezők. A pozitívumok közt kétségtelenül Horthy érdeme, hogy 1919 őszén, amikor hazánkban teljes lett a káosz - a tanácsköztársaság rombolása után, a román megszállással és egy Habsburg orientált illegitim kormánnyal az élen - akkor egyedül ő volt képes visszaállítani az ország normalizált "működését". Megállapodott az antant hatalmakkal, majd kormányt nevezett ki Pesten, választásokat írt ki, parlamentet teremtett és kiküldte az Apponyi-féle békeküldöttséget Párizsba, hogy lezárják végre az első világháborút. Ez a rendteremtés azonban nem igazságosan, ellenőrzötten folyt, így rögtön meg is említhető egy negatívum: a fehérterror, mely a szabadon működő tiszti különítményeket engedte gyilkolni és tombolni szerte az országban (de főleg a Dunántúlon). Ez pedig egy jelentős kritika Horthy szerepét illetően, hiszen vitán felül őt terheli ezért a felelősség.

A Bethlen István miniszterelnök nevével "fémjelzett", 1921 és 1931 közti korszak több szempontból is hazánk történelmének sikeresebb időszakai közé sorolódik, hiszen ekkor rendeződött a gazdasági helyzet, az első világháborút követő pénzügyi válság (korona helyett a pengő bevezetése), népszövetségi kölcsön felvétele a talpra álláshoz, iparfejlesztés ... stb. Ebben volt szerepe Horthynak is, hiszen Bethlen felett állva ő hagyta jóvá, engedélyezte és segítette a jelentős politikai - gazdasági döntéseket, irányváltásokat.

A Horthy-korszak szociálpolitikája ma is vita tárgyát képezi a történészek körében, bár a többségi vélemény ma már inkább a pozitív mérleget preferálja, hiszen tagadhatatlan például a társadalom-biztosítás újjászervezése, a kórházi ágyak számának növelése, a napi 8 órás munkaidő bevezetése, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) létrehozása és a nagy arányú iskolaépítési - fejlesztési program sikere. 

A negatívumok közül a korlátozott demokrácia kiépítése, eltűrése, sőt pártolása a Horthy-korszak egyik legnagyobb kritikája. A nyílt választás rendszere eleve összeegyeztethetetlen a demokráciával, hiszen elképzelhetetlen őszinte politikai vélemény kinyilvánítása a hatóságok nyomásgyakorlása közepette. De Horthy a választójogot is szűkítette különböző cenzusokkal, feltételekkel, pártokat tiltott be és csendőrségével elképesztően erős kontroll alatt tartotta a lakosságot. A zsidók ellen - német nyomásra - sorra meghozott antiszemita törvények kegyetlen igazságtalansága szintén nehezen menthető érv a Horthy-korszak ellen. A kormányzó pedig hagyta, pártolta sőt kezdeményezte ezeket, a Hitlerhez való közeledése során. 

Ami a háborút illeti, Horthyval kapcsolatban 5 esemény kerül górcső alá:

• a második magyar hadsereg kiküldése és veszni hagyása a Donnál,
• a háborúból való kiugrás két kísérlete (Kállay-féle tapogatózás és 1944 október 15.)
• a pesti zsidóság megmentése,
• helyén maradása a német megszállás után
• a vidéki zsidóság elhurcolásának eltűrése, sőt segítése.

Sokat vitatott kérdés, hogy a kormányzó mondhatott volna e nemet a keleti fronton való aktívabb magyar részvételre, konkrétan Ribbentrop és Keitel felkéréseire arra vonatkozóan, hogy legalább egy teljes hadsereggel támogassuk a Kék hadműveletben német szövetségeseinket. A válasz: igen, mondhatott volna nemet, bár ennek következményei nehezen kiszámíthatóak lettek volna. Viszont nem halt volna értelmetlen halált 140 ezer magyar katona az óriási orosz túlerővel szemben, a távoli Don-folyó partján. 

A két kiugrási kísérlet viszont vitathatatlan pozitívum Horthy mellett, hiszen ma már tudjuk, hogy a kormányzó tudtával, engedélyével és támogatásával kereste a Kállay adminisztráció 1942 - 1943 folyamán a kiugrás (átállás) lehetőségeit a nyugati szövetségesekkel tárgyalva. A második kísérlet 1944 október 15 -én Horthy életét is megmentette, hiszen Sztálin maga közölte a nürnbergi törvényszékkel, hogy a magyar kormányzó nem lehet háborús bűnös, ha egyszer 44 őszén fegyverszünetet kezdeményezett a Szovjetunióval. (A dolog külön érdekessége, hogy a magyar kommunista pártot betiltó Horthyt a legnagyobb kommunista diktátor mentette meg az akasztófától.)

A kormányzó holokausztban betöltött felelősségének kérdése szintén neuralgikus pontja a Horthy-életrajznak. A német megszállás után a kormányzó a helyén maradt (nem mondott le), amivel legitimálta a teljes német bekebelezést. Korábban egy jelentős mozgástérrel rendelkező szövetséges voltunk, ám a megszállás után a németek számára csak bábokká változtunk. A vidéki magyar zsidóságot (majdnem fél millió ártatlan embert, családokat) a Horthy-rendszer teljes asszisztálása mellett hurcolták el az auschwitzi gázkamrákba. Segítette a folyamatot a magyar csendőrség, a járási hivatalok rendszere, a közigazgatás és mindenki, aki az államnak dolgozott, hiszen legfelül, maga a kormányzó is a németek "partnere" volt. Ugyanakkor egy évvel később, 1944 augusztusában Horthy már közbelépett és a pesti zsidók elhurcolását megakadályozta. (Kritikusai szerint ezzel a lépéssel már saját maga háború utáni megítélését próbálta javítani, míg pártolói szerint ekkor tudott csak önállóan cselekedni, míg korábban ez lehetetlen volt számára.)

Horthy Miklós történelmi szerepe ma is élénken foglalkoztatja a közvéleményt és átpolitizált kérdéssé vált megítélése is. Az egyenleg megvonása mindenkinek a maga feladata (és felelőssége), ám ezekhez a tényeket is fontos ismerni, mégpedig pro és kontra egyaránt. Mivel is zárhatnánk mással posztunkat, mint azzal a gondolattal, hogy ne felejtsük: a történelem ritkán fekete vagy fehér, többnyire szürke és MINDIG több oldalról megvizsgálandó, akárcsak Horthy esetében. [2017.07.19.11:25]  

1789 július 14 -én XVI. Lajost kifejezetten rossz hírekkel keresték meg miniszterei, mikor azt mondták neki: "felség a párizsi tömeg a Bastille -t rohamozza". "De hisz ez lázadás" válaszolta a megdöbbent uralkodó. És valóban ez volt a helyzet, a francia főváros az ancien regime (régi rendszer) szimbólumát, Párizs várbörtönét ostromolva lázadt fel az abszolutizmus ellen.

A Bastille ostroma

De mit is akartak valójában azon a bizonyos napon a rohamot vezető Georges Jacques Danton mögé felsorakozott párizsiak? 

Elsősorban egy olyan népgyűlést (konventet) mely nem egyetlen ember akaratát szolgálja, vagyis nem a király bábja. Aztán igazságosabb államigazgatási rendszert, jobb életet, szélesebb választójogot de mindenekelőtt az országos nyomor és éhezés azonnali felszámolását. XVI. Lajos ugyanis elődeihez hasonlóan pazarló életet élt, költséges háborúkba vonta népét és rosszul vezette országát, mely 1789 -re komoly válság jeleit mutatta. A nép szó szerint éhezett (amihez azért a megelőző évek rossz termései is hozzájárultak) és mindenki rettegett a király katonáitól, börtöneitől. Óriási lett az elégedetlenség, amit fokoztak Sieyes abbé röpiratai is. Ezekben a "harmadik rendnek" nevezett "köznép" - főleg a polgárság - sokkal nagyobb befolyásáért szállt síkra. 

XVI. Lajos, Antoine-Francois Callet portréján

A francia felvilágosodás gondolkodói - Rousseau, Montesquieu, Voltaire - nyomán megszületett az igény arra, hogy végre írott alkotmány korlátozza a király hatalmát. XVI. Lajos pedig mivel elmenekülni nem tudott (bár megpróbált) kénytelen volt meghajolni a népakarat előtt. Ennek fejében pedig egy ideig a nemzetgyűlésben is helyet kapott. Tőle balra a királyság intézményét elutasítók, jobbra pedig a konzervativok, a monarchia pártolói foglaltak helyett. Ez a "felállás" rögzült aztán egy évszázaddal később a legtöbb parlamentben: a baloldal és jobboldal megosztottságát megmutatva. 

A nagy francia forradalom azonban nem állt meg az alkotmányos monarchia életre hívásánál, radikalizálódni kezdett, a konventben pedig egyre erősebbek lettek a girondi nagypolgársággal szembe helyezkedő, Robespierre vezette jakobinusok. (A párt tagjai a párizsi Szent Jakab utcai domonkos kolostor nagytermében majd könyvtárában üléseztek, innen ered elnevezésük.) A városi szegénység intenzíven támogatta őket, mert teljes átalakulást igértek és a királyság eltörlését. Ám a monarchia megszüntetésének kimondása és a jakobinus hatalom kialakulása előtt bekövetkezett az, ami előtte csak egyszer Európában: a nép perbe fogta saját királyát. 

XVI. Lajos kivégzése

Az európai uralkodók nem tudták ugyanis tétlenül szemlélni azt ami Franciaországban zajlott, mert féltek a forradalom továbterjedésétől és saját polgáraik, parasztjaik felkelésétől. Megindult tehát az osztrák - porosz támadás a francia forradalmárok ellen, amit maga XVI. Lajos is serényen szorgalmazott. Ám amikor a király az osztrák feleségének, Maria Antoinettnek a családjával kezdett levelezni a beavatkozásról, kiderült az összefogás ténye (és az hogy Lajos gyakorlatilag saját népe ellen hivja Franciaországba az idegen csapatokat). Ekkor a konvent (joggal) hazaárulással vádolta meg. Az eljárás végén XVI. Lajos nyilvános kivégzésére 1793 január 21-én került sor, mégpedig nyaktilóval, a párizsi Concorde téren. 

Később jöttek a jakobinusok és a forradalom teljesen elfajult: alig 13 hónap alatt 17 ezer esetben sújtott le a guillotine. A híres lefejező gépet - melyet már Richelieu korában is ismertek - egy Joseph Ignace Guillotine nevű képviselő és orvos javaslatára kezdték alkalmazni a forradalom kezdetétől, mert szükség volt egy gyorsabb, hatékonyabb és profibb, sőt fájdalommentesebb kivégzési módra a sok halálos itélethez.

Közben a forradalmi sereg ugyan kiűzte a poroszokat és osztrákokat, de a diktatúra kivégezte a forradalom hőseit is, így például a Bastille elleni ostromot vezető Dantont. Áldozatul esett a királyné, Maria Antoinett is, de kisgyermeküket (XVII. Lajost) csak börtönbe zárták. Szegény kisfiú ott halt meg, cellájában, alig 10 évesen.

Ám a jakobinus rendszernek is egyszer vége szakadt: a konvent megelégelte Robespierre (a megvesztegethetetlen) uralmát és ezúttal ő és társai kerültek a nyaktiló alá. Visszatért a nagypolgárság uralma, majd egy fiatal, tehetséges katonatiszt a forradalom védelmében magához ragadta a hatalmat. Ő volt Napóleon és 15 évre dicsőségbe borította Franciaországot.

A "kis" francia császár sorra aratta győzelmeit, egymás után térdre kényszerítve a porosz, osztrák, spanyol, itáliai, orosz és angol ellenfeleit (a győri csatában, 1809 június 14-én bennünket, magyarokat is futásra kényszerített.) Miközben kénye-kedve szerint rajzolta újra a kontinens országainak határait és ültette európai trónokra rokonait, egyúttal "exportálta" is a forradalom főbb vivmányait. Nem mellesleg egy haladó szellemű polgári törvénykönyvet is "alkotott" (ez volt a code Napoleon). A Code Civilként is emlegetett jogszabály-gyűjtemény kisebb változtatásokkal még ma is érvényben van Franciaországban.

Ám végül Európa konzervatív urai - Anglia, Poroszország, Ausztria és Oroszország vezetői - összefogtak Napóleon ellen és 1815-ben a belgiumi Waterloo mezején legyőzték a forradalom utolsó nagy harcosát is (Franciaországba visszatértek a Bourbonok és a kivégzett XVI. Lajos öccse ült a trónra, XVIII. Lajos néven.)

Így ért véget a nagy francia forradalom közel 26 éves korszaka, de eszméi és tanulságai megmaradtak, mint az emberi és polgári jogok fontossága, az alkotmány jelentősége és a forradalom mint erőszakos "vélemény-nyilvánítás" kiszámíthatatlan, embertelensége. Ugyanakkor azt sem szabad elejtenünk, hogy a forradalom hozta el a nemesi előjogok eltörlésének gondolatát, a törvény előtti egyenlőség eszméjét, a népfelség elvének megvalósítását és a szabadság kivívását, még ha ezt erőszakos úton is tette, vérrel, könnyekkel és túlkapásokkal. A "Liberté, Egalité, Fraternité" eszméje nem csak üres frázis volt, hanem olyasmi, amiért sokan az életüket adták. Ennek az önfeláldozásnak volt most épp 230. évfordulója, 2019 július 14-én. /A poszt utolsó frissítése: 2019.07.14.19:00/ [3145/220] 3460

Harmat Árpád Péter

***

Így a nyár közepén néha már elegünk van a forróságból és nem is gondolunk bele abba, hogy vannak bolygónkon helyek, ahol egész évben ilyen az időjárás és a mi kánikulánknál 20 fokkal melegebb napok sem ritkákHárom tájat mindenképp érdemes kiemelnünk Földünk legmelegebb övezetei közül:

A legforróbb hely az USA -ban található, a neve stílusosan és nem véletlenül: Death Valley azaz Halálvölgy. Itt ugyanis mindig elviselhetetlen a forróság, a csapadékszint majdnem nulla - éves szinten alig 50 mm (!) - és a bolygó hivatalos melegrekordját is itt mérték 1913 július 10-én, 57 fokot. Ez léghőmérsékleti érték ami azt jelenti hogy talajmenti szférában más adatokat is nyilvántartanak (mértek melegebbet is mégpedig közvetlenül talaj felett 70,7 fokot). A régi levegőhőmérsékleti rekordot egyébként nem régiben érvénytelenítették, ez 58 fok volt a líbiai El-Azizia -ban 1922 szeptember 13-án. A Halálvölgyben egyébként többen is életüket vesztették már a forróság és a vízhiány miatt, közülük néhányan hegymászók, profi természetjárók voltak, akik kihívásnak tekintették a Death Valley gyalogszerrel történő "meghódítását".

A Föld második legmelegebb tája Iránban található, a Zagrosz hegységtől délnyugatra. Területe alig kisebb hazánkénál (kb 80 ezer km2) a neve pedig Lut-sivatag (Dast-e-Lut). Itt mérték talajmenti szférában 2009 nyarán a már említett 70,7 fokot. A Lut egy teljesen kihalt, száraz kősivatag, ahol az 50 fokos levegő "gyilkos" hatását a szinte izzó sziklák is fokozzák.

Bronzérmes a harmadik helyen a Donakil-mélyföld az afrikai Etiópia és Eretria határvidékén, közel az "Afrika szarvaként" ismert félszigethez. Itt 100 méterrel a tengerszint alatt egy hihetetlenül forró katlant találunk, ahol az egész éves átlag-hőmérséklet 34,4 fok, de időnként nyáron többször is előfordul 70 fokos talajmenti hőmérséklet is.

Ami a forró éghajlatú városokat illeti: Észak-Afrika a csúcstartó, ugyanis a tunéziai Kebili -ben, a líbiai Ghadames -ben és a Maliban fekvő Timbuktuban többször is mértek már 54-55 fokos hőmérsékleteket. A fővárosok közül Bagdad a legforróbb. Az iraki fővárosban a nyári átlagos maximum hőmérséklet ugyanis 44 fokot is eléri. De ha a térségnél maradunk a legforróbb átlaghőmérsékletű ország is itt található: Katar. Itt sem ritka nyaranta a 45-50 fok, amihez akár 90%-os páratartalom is társulhat. Az európaiak számára szintén majdnem elviselhetetlen klímájú Dakka városa Bangladesben, ahol az április - július közti 40 fokhoz tartósan társul 85-90 százalékos relatív páratartalom. Emiatt a hőérzet hatványozódik (mintha 50-60 fok volna).

Európában a dél-spanyolországi, Andalúziában fekvő Sevilla városa a legmelegebb, itt ugyanis több alkalommal is mértek már kerek 50 fokot. 

Kis hazánkban egyébként egyszer, 2007 július 20-án, Kuskunhalason 41,9 fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Ez máig a magyar hőmérsékleti meleg-rekord.

Az eddig felsorolt helyek mellett még vagy tucatnyi forró tájat meg lehetne említeni, például a kinai Tarpan-medencét, az ausztráliai Új-Dél Walest vagy az izraeli Negev sivatagot és az is igaz hogy az elsivatagosodás illetve éghajlati átalakulás újabb és újabb melegrekordokat szül.

A mi dolgunk túlélni a forróságot sok víz fogyasztásával és ha tehetjük nyaralva, hűs vízpartokon. (2017.07.12.23:10)

Hallunk eleget a médiában a G20 országok nemzetközi fórumáról - főleg most, hogy képviselőik révén július 7-én összeültek Hamburgban - ám egyáltalán nem biztos, hogy tudjuk is, kik tartoznak ide és mi a szervezet célja. Nos, ez a platform a világ legerősebb és legnagyobb gazdaságú országait tömöríti és 1999 óta létezik. Legfőbb célja pedig a globális stabilitás biztosítása (minden téren), továbbá a válságok megelőzése és felszámolása illetve a világbékével garantált világkereskedelem magas szintjének fenntartása. Ezek az országok adják a világ bruttó nemzeti össztermékének 90 és a világkereskedelem 80 százalékát. 

Ami azt illeti az a kitétel, hogy a "legnagyobb gazdaságú országok" kicsit sántít, mert bár a nominális GDP világlista első 13 országa szerepel a G20 országok közt, a 14. helyen szereplő Spanyolországot, a 17. helyen álló Hollandiát és a 19. helyen szereplő Svájcot már kihagyták és helyettük betették a 21. helyen álló Argentínát, a 33. helyen szereplő Dél-Afrikai Köztársaságot és magát az Európai Uniót. Hogy ezekre a cserékre miért lehetett szükség? Nos Spanyolország, Hollandia és Svájc az EU keretei közt képviseltetve van a szervezetben, viszont Argentína regionális gazdasági-politikai nagyhatalomként és Dél-Afrika kontinensének egyetlen országaként mindenképpen helyet kellett, hogy kapjon. 

Egyébként létezik még G7 és G8 is, az egyértelműen legjelentősebb országok tagságával. A G7-nek tagja: az USA, Egyesült-Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Kanada (a G8 -ban már Oroszország is benne van).  illetve van még G33, mely viszont nem a legfejlettebb országokat tömöríti, hanem éppen ellenkezőleg a, fejlődésre szorulókat, melyek hajlandóak összefogni és egymást segíteni az előrejutásban. 

De nézzük, kik is tagjai a G20-ak szervezetének? Az alábbi térkép bemutatja:

A fő kérdés azonban: valóban hasznos működésű és a fejlődést, biztonságot, stabilitást segítő szervezetről van szó, vagy igaza van a 100 ezer Hamburgban tüntetőnek és egy globális gazdasági elit öncélú hatalommegosztását szolgálja csupán az egész? Nem könnyű erre egyértelmű választ adni, de az biztos, hogy nagy szüksége volna a Földnek egy átfogó, békét, biztonságot szolgáló és a globális folyamatokat koordináló platformra. 

A most lezáruló találkozón egyébként fókuszba került az orosz - amerikai viszony (Trump és Putyin először találkoztak személyesen) és Szíria kérdése is. Ha eredményesnek bizonyul az orosz és amerikai elnök külön megbeszélése, akkor elérhető közelségbe kerülhet a szíriai helyzet rendezése is.

Egyéb téren azonban erősen kérdéses a G20 -ak hatékonysága, hiszen a migrációról, az új válságjelenségekről, az Észak-koreai atomfenyegetés jelentette veszélyről, (a világ atomtölteteinek általános leszereléséről) a terrorizmus terjedéséről és a Trump által tagadott globális környezeti problémákról (felmelegedésről) egyáltalán nem képes megoldásokat kidolgozni. Pedig pontosan ezekkel a témákkal kellene foglalkozniuk, hiszen egyre nagyobb bajt okoznak számunkra, a világ lakosságának többségét fenyegetve. Sajnos azonban maguk a tagországok is ellentétes érdekek mentén megosztottak: Amerika például most hallani sem akar a környezeti károk enyhítéséről, a migrációs probléma pedig egészen mást jelent a muszlim tagállamoknak (Törökország, Szaúd-Arábia, Indonézia), az egészet távolról szemlélő, más kontinenseken élőknek (Kanada, USA, Mexikó, Brazília, Argentína, Dél-Afrika, Kína, Japán, Dél-Korea, Ausztrália ... stb) és azoknak, akiket közvetlenül érint (Európa).  

Objektívan vizsgálva a szervezetet: ígéretes közösség lehetne, hiszen a legnagyobb, legfejlettebb, leggazdagabb országokat tömöríti, ahol bolygónk lakosságának kétharmada is él, ám úgy tűnik valójában kiüresedő platformról van szó. 

(2017.07.07.:21:00)

Aki egyszer megtapasztalta és úgy igazán elmerült benne, az mindig visszakívánkozik oda. Hogy hová? Hát Dél-Európa gyönyörű városaiba és kiránduló helyeire. Spanyolország, Itália, Horvátország, Montenegró, Görögország, Málta, Ciprus - nyáron 1-2 hét alatt teljesen fel lehet töltődni ezeken a helyeken. Hogy mi a titkuk? Szerintem az, hogy ezekben az országokban egyszerre érezhető a tenger, a táj és a történelem szépsége, strandok, gyönyörű partok, látnivalók, romvárosok, várak, amfiteátrumok képében. Mindez Fabius Quintilianus világa, az európai kultúra őshazája, főként a Helasz és Itália varázsaltos vidéke.

A mediterrán feeling a tenger imádatát, a hegyek szeretetét, a fürdés élvezetét és a szenvedély megannyi megnyilvánulási formáját jelenti zenével, szerelemmel, hedonista szabadság-érzéssel együtt. Ez az, ami elsősorban Dél-Európában tapasztalható meg és főleg nyáron. Személyes tapasztalatom főként négy országról van (Olaszország, Horvátország, Montenegró, Görögország) melyeket keresztbe kasul bejártam az elmúlt 25 évben (és mindig nyáron). Ami közös bennük: gyönyörű a tenger és mindegyikben megtalálhatjuk a történelem ősi nyomait.

Olaszországban észak és dél, mintha két külön ország lenne, de mindkét helyen annyi a látnivaló, hogy hónapok alatt sem lehet tizedét sem bejárni. Velence önmagában egy külön világ (és érdemes sietni megismerésével, mert sajnos komoly veszély fenyegeti közép- és hosszútávon az egyelőre megállíthatatlannak tűnő süllyedés miatt) Róma látványosságait felsorolni sem lehet annyi van (pl. Piazza Navona, Angyalvár, Forum Romanum, Trevi kút, Szent Péter bazilika, Pantheon, Colosseum) és akkor még nem beszéltünk Toszkána fővárosáról Firenzéről (a Mediciek városáról), illetve az öt leggyönyörűbb olasz vidékről: a comói tóról, az amalfi-partról (Nápoly közelében), Liguriáról (olasz riviéra), Calabriáról (ami a csizma orra) és a csodálatos olasz szigetekről: Szicíliáról és Szardíniáról. (És még így is kihagytam vagy száz lenyűgöző helyet.)

A turistáknak egyébként három típusával találkoztam: a kultúra imádókkal - akik nem strandolnak, csak várost néznek és hűs szállodai szobákban pihennek a múzeumok, híres emlékhelyek megtekintései között, aztán a napimádó strandmániásokkal, akik meg pont csak a vízparton tartózkodnak és nagyjából "tesznek" a történelmi látnivalókra és végül a hozzám hasonló "vegyes érdeklődésű" utazókkal, akik mindent szeretnek (nézelődni és strandolni, természetet járni is). 

Horvátországban valamivel kevesebb a történelmi látnivaló, de azért akad, például Rovinj óvárosa, a pulai amfiteátrum (mindkettőn az Isztrián), Zadar (vagy Zára) történelmi része (rengeteg magyar vonatkozással) és a legfőbb kedvencem: a lenyűgöző és hatalmas dubrovniki vár, közvetlenül a tenger partján. A lenyűgöző falakat - melyek egyes helyeken elérik a 25 méteres magasságot is és két kilométer hosszan kanyarognak - a XIV. században emelték. Előtte a város bizánci, majd velencei fennhatóság alatt állt, később pedig 1358 és 1526 között Ragúzai Köztársaság néven félig önállóan, félig a magyar uralkodók hűbére alatt élte életét. Ma is gyönyörű és Európa egyik legnagyobb és legszebb állapotú erődítménye.

Görögország újra a látnivalók paradicsoma, szinte minden tájon belebotlunk valamilyen történelmi látványosságba. Engem lenyűgöztek például a meteórák, melyek 100-150 méter magas "toronysziklák" tetejükön szinte megközelíthetetlen bizánci kolostorokkal. Ugyancsak fantasztikus a 2918 méter magas Olümposz hegy, mely a görög mitológia szerint az istenek lakhelye. Hihetetlen élmény a szent Athosz-félsziget is, mely a görög-keleti vallás központja és csak különleges engedéllyel látogatható (20 kolostora van), illetve maga Athén milliónyi látnivalójával. Délen, a Peloponnészosz-félszigeten fekszik Spárta városa illetve még lejjebb Kréta szigete a legősibb prehellén civilizációs emlékhelyekkel. A görög szigetek közül egyébként Kréta mellett Korfu és Zákinthosz a két legvarázslatosabb, de ez nyilván szubjektív, mindenesetre a 10 legszebb sziget listáján mindenki válogathat ízlése (és pénztárcája) szerint.

Nem célom ebben a posztban felsorolni Dél-Európa történelmi látványosságait, csupán megpróbálni megragadni valamit a címben is említett mediterrán érzésvilágból. Mert ez bizony létezik és nagyon is megtapasztalható. A tenger mindenhol csodálatos: Horvátországban sok helyen kavicsos, sziklás, görögben inkább sziklás, vadregényes, egymást követő öblökkel. A helyi ételek - italok különlegesek, a tenger hűsítő, a drágaság viszont jelentős mindenhol. Akik görögben vagy olaszban járnak, azoknak a robogó-bérlést mindenképp ajánlom, mert rengeteg kis öböl, fürdőhely bejárható velük és nem eget rengető a bérlés díja. 

Fabius Quintilianus szellemi öröksége és a görög-latin kultúra a világ egyik legcsodálatosabb vidékét hagyományozta az utókorra: Dél-Európa gyönyörű vidékeit és látnivalóit. Aki teheti merüljön el bennük a nyáron.

(2017.07.07.15:00)

Vannak országok, melyeknek lakosai felnőtt módra és érett közgondolkodással viszonyulnak saját nemzetük múltjához, miközben helyén tudják kezelni múltbéli hibáikat, bűneiket és dicsőségeiket is. Aztán akadnak államok, melyek történelme annyira összetett és hullámzó - a kudarcok, vereségek és pálfordulások képzeletbeli hullámvasútján - hogy lakók összezavarodva és szélsőségek mentén tudnak csak viszonyulni saját múltjukhoz. Talán mondanom sem kell, de kis hazánk is ebbe a kategóriába tartozik. 

Az érdekes az, hogy nem csupán a XX. század nagy fordulatai - Tisza István korszaka, az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság, az ellenforradalom, Trianon, a fehér-, és vörös terror, a Horthy-korszak, a szovjet-hatalom, illetve a Rákosi és Kádár rendszer ... stb - okoznak kavarodást a fejekben, de még a megelőző évszázadokban is akadnak bőven értékelési gondok. (Pl. hőseink szerepe, Szent István szerepe, Mátyás értékelése, a három részre szakadt magyarság identitás válsága ... stb.)

A probléma gyökere három gondolatkör mentén érzékelhető: az első a híres pannon-pesszimizmus, mely hajlamos csak a kudarcokra fókuszálni és történelmünket - némi okkal - vereségek láncolataként interpretálni. A második probléma korszakaink lezáratlansága, ami azt jelenti, hogy a magyar értelmiség illetve történész-társadalom egyszerűen nem dolgozta fel az elmúlt évszázad nagy traumáit, vagyis elmaradt az események pontos feltárása, kommunikálása, közmegvitatása, a közírók, értelmiségiek ilyenkor nagyon is elvárható műveinek publikálása és a felelősök tetteinek feltárása, majd megbüntetése. Végül a harmadik probléma, hogy a magyar társadalom túlságosan átpolitizálttá vált, ami azzal is jár, hogy a különböző pártok és politikai erők felhasználják céljaikra a magyar történelem egyes időszakait és a tényeket megmásítva (néha kifejezetten meghamisítva) manipulálják a lakosságot. Zárójelben tenném hozzá, hogy akár negyedik pont is lehetne a társadalmunkban egyre jobban érzékelhető általános elbutulás, az oktatás színvonalának esése, és a felnőtt lakosság körében a nyitott gondolkodás lassú eltűnése, ami egy sajátos szedimentációval is jár, a külföldre vándorlók és itthon maradottak korrelációjában, ám nem mondom, mert ebben az esetben vészmadárnak és károgónak kiáltana ki az épp előbb említett réteg. Ami a következményeket illeti: a magyarság viszonya saját történelméhez ambivalens, szélsőséges és emóciókkal teli. Mindhárom sajnálatos és káros főleg a következő nemzedékek szempontjából, akiknek fejében végképp zűrzavar lesz. Nem lehet ugyanis addig tisztán látást várni, amíg hiányzik az objektivitás.

Jelenleg 10 olyan kérdés merül fel történelmünk kapcsán melyekre a lehető leginkább eltérő válaszokat kaphatunk szakértőktől, kutatóktól, értelmiségiktől és tanároktól egyaránt. Ezek a következők

1. A kiegyezés értékelése (1867)
2. A Tisza István által kialakított századfordulós Magyarország értékelése 1917 -ig
3. Az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály megítélése (1918)
4. A tanácsköztársaság értékelése (1919)
5. Az ellenforradalom értékelése (1919-1922)
6. Trianon értékelése, az előzmények feltárásával (1920)
7. A fehér és vörös terror objektív értékelése (1919-1922)
8. A Horthy-korszak megítélése (1920-1944)
9. A Rákosi-korszak értékelése a szovjet-hatalommal együtt
10. A Kádár-rendszer objektív értékelése

Persze ez csak egy "váz", melyre felfűzhető a többi fontos kérdés is. Ugyanakkor a leginkább neuralgikus történelmi időszakot veszi górcső alá, kihagyva a megelőző korok problémáit (melyek azért nem olyan súlyosak, mint a XX. század kapcsán a fejekben kialakult káosz).

Vannak, akik a tényektől függetlenül szidják a kiegyezést, mások túlértékelik azt; vannak, akik Tiszát és Horthy a lehető legnagyobb magyar államférfiak közé sorolják, míg mások politikai ellenfeleiket dicsőítik. Vannak, akik szobrot emelnének Horthynak, mások háborús bűnösnek tekintik; vannak, akik Károlyit okolják Trianonért, mások a modern magyar parlamentarizmus atyjaként aposztrofálják a "vörös grófot". Vannak, akik tagadják a fehér terrort (vagy jogos ellencsapásnak minősítik), mások a vörös terror kapcsán gondolkodnak ugyanígy, vannak, akik a Kádárt hazaárulónak és tömeggyilkosnak állítják be és vannak, akik egy mainál élhetőbb Magyarország kialakítóját látják benne. És sorolhatnánk tovább az ellentét párokat.

Pedig igenis létezik a középút, a tények világa, mely ritkán fekete vagy fehér, sokkal inkább szürke. Népünk jövője szempontjából pedig az lenne üdvözítő, ha megtanulnánk szélsőségek nélkül tekinteni az említett történelmi alakokra és eseményekre. Mert mi a helyzet a történettudomány felől nézve? Tisza István politikája, a kormánypártot közel két évtizeden keresztül befolyásoló ideológiája nagyban hozzájárult első világháborús szerepünkhöz (háborúba való belépésünk megtörténtéhez), Károlyi Mihályt valóban felelősség terheli az 1918 és 1920 közti kudarcainkért (és így részben Trianonért is), ugyanakkor ez a felelősség nem szándékosan elkövetett hibákból ered és ugyanennyi érdem is írható a gróf neve mellé. Megítélése tanpéldája a "szürke" és nem fekete-fehér történeti gondolkodásnak. Folytatva a sort: a vörös és fehér terror egyaránt nagy károkat okozott hazánknak, Horthy pedig a leginkább összetett figurája krónikánknak. Megítélésének mérlege azonban leköszönésének pillanatában megvont egyenlege alapján inkább negatív mint pozitív, hiszen végül 1944 október 15-én egy önállóságától megfosztott, kirabolt, földig rombolt és megalázott országhoz vezetett politikája (pontosabban az a rendszer melyben miniszterelnökei az általa kijelölt politikai irányt követték évtizedeken keresztül). Horthyval kapcsolatban megint csak a szürke területre tévedünk, ahol sokkal fontosabb a jó és sikertelen tényezők ismerete, mint az érzelmekre épülő, elvakult dicsőítés vagy éppen árulózás. Szobor Horthynak? Nem lenne indokolt, több okból sem. A nagy kommunista diktátorok, Rákosi és Kádár rendszereinek ismeretéhez ugyancsak tárgyi tudás szükséges, bár ilyen közel jelenkorunkhoz már nagyon nehéz a tárgyilagosság fenntartása.

A tudás, objektivitás és tényszerűség a mai Magyarország legnanyobb hiánycikkei, ha történelemről esik szó. A megoldás? A már említett közbeszéd és az oktatás lenne. Egyik sem működik sajnos. Sokkal többet kellene foglalkoznunk nyíltan a múltunk kérdéseivel és sokkal kevesebbet kellene politizálnunk (elszakítva egymástól a kettőt). Eljön valaha ez az idő? Nagy kérdés.  

Az élet nagy kérdései elől nincs hová bújnunk, előbb - utóbb szembe kell néznünk velük. A legjobb, ha ez a szembenézés 40 és 50 közt "ér bennünket" mert ez az a kor, amikor még egyik oldalról nem késő a felismerés (bármi legyen is az), másik oldalról pedig már tudjuk mennyit ér az az idő, amit addig elvesztegettünk.

Nos, tehát mi is lehet az élet értelme? Harmónia önmagunkkal, boldogság és maradandó dolgok megalkotása. Ennyire egyszerű volna? Nos, igen. Csak megtalálni nehéz, mint ahogyan általában a megszerzendő dolgokkal kapcsolatban érzünk: nem megszerezni nehéz azt amire vágyunk, hanem azt követően is akarni, hogy megszereztük. Harmónia? Igen. A legjobb dolog, ami csak történhet velünk. Az az állapot, amikor elégedettek vagyunk azzal ahol vagyunk, azzal amit csinálunk és azzal amivé lettünk (vagy ahová tartunk). Boldogság? Igen. Többnyire csak pillanatokra érezhetjük, de néhányan alkalmasak hosszabb időre is átadni magukat neki. Maradandó dolgok alkotása? Igen. Ide tartozik a gyerekek felnevelése, a család, az önmegvalósítás és alkotás öröme. 

Na és mi a helyzet az élet értékeivel? Szerelem és szeretet, ahogyan a Bibliában szerepel: "Ha nincs szereteted, nincs semmid."'És ez pontosan így igaz. A legfőbb értékeket életünk három keresztútján kapjuk meg: gyermekkorunkban a szüleinktől "érkező" szeretetet, házasságunkkor a szerelmet és öregen a saját gyermekeink, unokáink szeretetét. 

Az élet egy utazás, ami alatt azonban a célok és értékek mellett az önkifejezés és önmegvalósítás "oltárán" is áldoznunk kell. Ezt pedig - ha írásról van szó - olyan nagy elődök mintáját követve érdemes, mint Marcus Fabius Quintilianus. Őt választottuk afféle szellemi "lámpásnak" blogunk számára. Témáink széles skálán mozognak majd terveink szerint, de leginkább a történelem kerül majd középpontba, hiszen ahhoz értünk legjobban.